A nyitott tetőablak

„Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” (Jeremiás 29:11)

Néztem a kezemben tartott telefont, és a kétségbeesés fekete hulláma öntötte el az agyamat. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy egyetlen szó miként dönthette romba minden jövőbeli tervemet. „Nem.” Ez az egyszavas üzenet volt a váratlan válasz a kérdésemre: „Akarsz még egyáltalán engem?”
A közösen szőtt tervek, a kilátásba helyezett eljegyzés, minden-minden romba dőlt. Az utolsó egyetemi évemet megelőző nyár minden tervem hirtelen és váratlan változásával kezdődött. Felmondtam könyvevangélista állásomat, mert nem tudtam elviselni a szakítás mentális és érzelmi nyomását. Könnyek között hívtam fel édesanyámat, vigasztalást keresve. Azt mondta, nyugodtan menjek haza.
A könyvevangélista program tagjai imádkoztak értem, amikor túlságosan szomorú voltam, hogy magamért imádkozzam. A falak összedőltek körülöttem. Minden tervem füstbe ment. Horgony nélküli hajóként hánykolódtam az élet viharos tengerén.
Felkerestem a barátaimat, akiktől vegyes válaszreakciókat kaptam az együttérzéstől és a támogatástól kezdve az ítélkezésig és a kárörömig. A legtöbbet hallott, üres kifejezések csekély vigaszt nyújtottak: „Legalább nem esküvő után jöttél rá.”
Felvettem a kapcsolatot egy nagyon régi baráttal. Az ő barátnője körülbelül ugyanakkor szakított vele, amikor az én eljegyzésem is felbomlott. Megosztottuk a bánatunkat, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ahogy egymásnak meséltünk, és támogattuk a másikat, egyre jobban kezdett bimbózni köztünk a szerelem.
Most visszatekintve ez a szakítás volt a legjobb, ami velem történhetett. Egy érzelmileg kimerítő kapcsolatból egy olyanba kerültem, ahol növekedhetem, fejlődhetem. Most azért értékelnek és szeretnek, amilyen vagyok.
Makacsságomban és büszkeségemben megpróbáltam eredeti terveimhez, élettel szembeni elvárásaimhoz ragaszkodni, minden negatív következménytől függetlenül.
Isten azonban jobban tudta.
Új barátommal tudjuk, hogy kapcsolatunk nem létezne az Úr irányító keze nélkül. Ő vezetett a sziklákon át, hogy egymásra találjunk. Gyakran viccelünk azzal, hogy amikor Isten bezár egy jelképes ablakot, akkor megnyit egy tetőablakot. Lehet, nehezebb elérni a nekünk szánt jutalmat, de neki mindig van egy ösvénye számunkra. Nekünk csak követnünk kell, amerre Ő vezet.
Sara Ayala