Március 4. - Az utolsó kanyar

„Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk.” – Róm 13:11

Este hét óra van. Éppen most fejeztem be az ügyeletet az egyik vidéki kórház sürgősségi osztályán, és elindultam hazafelé. A külvárosban lakom, egy órára a munkahelyemtől. Hazafelé egy földúton is át kell mennem. Ez egy meglehetősen elhagyatott és kihalt útszakasz, sok fával, a bokrokból időnként előugró szarvasokkal és más élőlényekkel.

Már sötét volt, amikor beültem az autóba, elmondtam egy rövid imát, majd elindultam. Alig vártam, hogy hazaérjek és bebújhassak a jó meleg ágyba.

Amikor a földúthoz értem, hosszú fényre kapcsoltam, hogy időben észrevehessem az esetleg felbukkanó állatokat. Előrehajoltam az ülésen, mindkét kezem a kormányra tettem, és minden erőmmel az útra összpontosítottam. Teljes készültségben voltam.

Végre rátértem az otthonomhoz vezető kétsávos aszfaltútra, és kezdtem lazítani. Visszakapcsoltam a rövid fényre, és újra imádkoztam: „Köszönöm, Uram, majdnem otthon vagyok!” Már láttam a lakónegyedem fényeit. Hátradőltem, és az utolsó kanyart félkézzel vettem be. Hirtelen az út baloldalán fekvő, parlagon hagyott föld felől két nagy szarvas ugrott az útra, egyik a másik után. Az elsőt sikerült kikerülnöm, de a másodikat sajnos elütöttem. Az autó eleje erősen összetört, félre kellett állnom az út szélére.

Ma este egy fontos leckét tanultam meg. Lelkünk ellensége akkor sem pihen, amikor már majdnem otthon vagyunk. Akkor támad, amikor a legkevésbé várjuk.

Kedveseim, még ne lazítsatok! Nézzetek Jézusra, és világítsatok! Hit által már láthatjuk a menny fényeit. Isten velünk van a hazáig vezető úton.

Chinwe Ubani-Ebere