Ne hanyagoljuk el...

„El nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást, annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” (Zsidók 10:25)

Szeretek repülni. Igen, jól olvastátok: szeretek repülni. Családommal 2001-ben költöztük az Egyesült Államokba, öt héttel az ikertornyok szeptember 11-i megtámadása előtt. Az ezt követő hetekben, amikor mindenki más irtózott a repüléstől, én nem. Két héttel az után a felejthetetlen nap után repülőre ültem, és egy texasi keresztény női missziós találkozóra tartottam. Ez az utazás nagyon élénken él az emlékezetemben, mert csak másodmagammal voltunk az egész nagy gépen. A személyzet meghívott, hogy üljünk át az első osztályra, ezzel jutalmazva meg bátorságunkat. Nem mondhatom, hogy bátor voltam, de két dolgot tudtam: szerettem repülni, és szerettem találkozni a testvéreimmel, hogy együtt áldjuk az Urat, hálát és dicsőséget adva neki.
A konferenciát 5.000 résztvevőnek szervezték a világ minden tájáról, de csupán néhány százan jelentek meg. A hatalmas konferenciateremben találkoztunk, és úgy tettünk, mintha özezren volnánk bátrak és erősek. Igazából nem zavart a sok üres szék, mindannyian közelebb ültünk a pódiumhoz, énekünk és ámenjeink erősen visszhangoztak a teremben, mint örömteli hálaadásunk is. Igen, örültünk, hogy életben vagyunk, és különböző országokból érkező testvéreinkkel együtt imádhatjuk Istent.
Most visszatekintve elgondolkodom azon, milyen gyakran elhanyagoljuk a hittestvéreinkkel való találkozási alkalmakat a gyülekezetben, csak mert fáradtak vagyunk egy hét munka és stresszes kihívások után. Lehet, hogy épp fejfájás gyötör, vagy haragszunk valakire a közösségből, és nem szeretnénk találkozni vele. Mégis amikor elhanyagoljuk a közösségápolást, kihagyjuk azt a sok örömöt és áldást, amely csak akkor lehet a mienk, amikor Isten gyermekeiként találkozunk egymással. Igen, tudom, mit jelent szombat reggel úgy ébredni, hogy az egész testünk fáj a megterhelő munkahét után. Tudom, mit jelent nehezen kelni, hogy elkészüljünk, és ünneplőruhát vegyünk föl. Azt is tudom azonban, hogy milyen csodálatos változás következik be az érzéseimben, amikor ott ülök az imaházban, élvezem a bibliatanulmány megbeszélését, éneklem az istendicsőítő himnuszokat, és meleg öleléseket, szívderítő mosolyokat kapok a hittestvéreimtől.
Ha időnként nehezen indultok el a gyülekezetbe, tegyetek hozzám hasonlóan. Gondoljatok azokra, akik nem találkozhatnak szabadon a gyülekezetekben, hanem csak titokban tarthatnak istentiszteletet, és suttogva énekelhetnek és dicsőíthetik az Urat. Soha ne vegyük természetesnek azt a kiváltságot és szabadságot, hogy együtt dicsőíthetjük Istent.

Heather-Dawn Small