Tizenkét csomag

„Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket.” (Ésaiás 43:19)
Amikor szüleim mindketten egyszerre kerültek kórházba, mindennél jobban szerettem volna, ha közelebb költöznek hozzám. Elvállaltam, hogy mindent összepakolok a házukból, ahol 40 évig laktak. Felajánlottam, hogy segítek nekik vevőt találni rá. De hogyan költöztessünk el egy tucat macskát 2.000 mérföld távolságra? Őszintén imádkozni kezdtem megoldásért. Édesanyám élete értelme, hogy megmentsen minden bajba jutott állatot, erre a megmaradt 12 macskára korlátozódott. Őket már nem lehetett örökbe adni.
Patches majdnem 18 éves volt, Tangót bizonyos időközönként szteroidokkal kellett kezelni, Trouble és Whiskers egyik napról a másikra tengődtek, „Tubba Wubba” Tuxedo elválaszthatatlan volt a kis Cha-Chától, gyakran egymás hátán aludtak, Mitzie, Minnie és Princess mindenkivel szemben bizalmatlanok voltak, Jack pedig kinevezte nevelőapámat saját, személyes szolgájának. Sweet Sonny és Panther volt az abszolút kedvenc. Mielőtt még a szüleim beleegyeztek, hogy elköltözzenek, mind a tizenkét állatnak biztonságos utazási körülményeket kellett kitalálnom.
Számos akadályba ütköztem, és nagyon úgy tűnt, hogy lehetetlen a kivitelezés. Először azt találtuk ki, hogy édesanyámmal felváltva szállítjuk el őket az én kisteherautómmal. Később azonban édesanyám arra a következtetésre jutott, hogy jobb lesz, ha ő nem vezet. Tudtam, hogy egymagam nem vállalhatom fel ezt a hosszú utat. A repülőre egyszerre csak nyolc macskát vettek volna fel, egyenként 1000 dollárért.
Egy nap azonban az Úr alkalmat nyitott találkozni egy fuvarozóval, aki pontosan ezzel foglalkozott: házi kedvenceket szállított mindenfelé az országban. Ő volt a válasz az imámra. A „tizenkét csomagnak” keresztelt rakományt gondosan felpakolta, és éjjel a teherautójában aludt a macskákkal, mivel nem lehetett a szállítódobozaikból kivenni őket. Szerencsére minden állat és ember egészségesen, rekordidő alatt célba ért.
Egy hónappal később a szüleim már a szomszédban laktak.
Hiszem, hogy Isten örömét leli abban, hogy áldásokkal halmoz el minket, gyermekeit. Amikor gondjaink vannak, legyenek azon bármilyen természetűek, számára nem nehéz utat nyitni ott, ahol mi mindent kilátástalannak látunk.
Lisa DeGraw