Nem lehet megint rajtam a sor (2.)

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak.” (Róma 8:28)
A 2018-as év az ünneplés éve kellett volna, hogy legyen számunkra. Családommal együtt számos örömteli eseménynek néztünk elébe, mint ballagás, első unokánk
születése, 30. házassági évfordulónk, új munkahely és egy hitel végtörlesztésre.
Szerettünk volna felkészülni mindezekre, de előtérbe helyeztük, hogy egyik családtagunk, Gina újból egészséges legyen. Komoly hátfájás gyötörte, és bármivel próbálkoztunk, semmi nem segített. Ez beárnyékolta ünnepi hangulatunkat, mivel ő volt az eseményszervező és -tervező, és ő lehelt szépséget az életünkbe. Egy ortopéd sebészt kerestünk, aki megoldja a gondot. Ginával első unokatestvérek vagyunk, az én édesanyám és az ő édesanyja testvérek, de eldöntöttük, hogy olyanok leszünk egymásnak, mint a testvérek. Úgy is tettünk. Amikor szülőhelyemről, Haitiról elköltöztem, ő még kislány volt, majd mikor fiatal felnőtt korában az Egyesült Államokba költözött, a mi családunkhoz csatlakozott. A következő 20 évben még szorosabbá vált köztünk a szeretet köteléke.
2017 végén Gina meglátogatta néhány rokonunkat egy másik városban, de hátfájdalma kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Végül mentővel kórházba szállították, ahol számos vizsgálatnak és szűrésnek vetették alá, melynek eredménye IV-es stádiumú mellrák volt, ami áttéteket képzett a májában és a csontjaiban is. Az újév igazi rémálommá vált. Unokaöcsémet majdnem megölte egy fegyveres támadó, és most a testvérem is az életéért küzdött.
Összezavarodtam, és harag lett úrrá a gondolataimon. Gyűlöltem, hogy újra mi voltunk bajban. Az unokaöcsém túléléséért érzett hála és Gina betegsége felett érzett gyász között vergődtem. A szomorúság örömmel keveredett, és szinte elmerültem az érzelmek tengerében. A fájdalom majd’ megfojtotta családunkat.
Egy barátom, aki a lányát vesztette el, bátorított, hogy Isten mindent a javunkra tesz, még akkor is, ha mi azt nem látjuk. Kölcsönvettem barátom hitét, és kezdtem észrevenni az Úr kezét az orvosok, a nővérek és az idegenek kedvességében, Isten népének imáiban, a család és a barátok együttérzésében, a kis győzelmekben és a nagy csodákban.
Ezekben a napokban még mindig a harcok és az ünneplés között sodródunk, és várjuk az eredményeket. Otthonunk bizonytalanságba burkolózott, de átadtuk az irányítást az Örökkévalónak, aki mindent a mi javunkra tesz. Imádkozom, hogy bízzatok benne, mert Ő értetek is ugyanezt teszi.
Rose Joseph Thomas