Nem lehet megint rajtam a sor (1.)

„Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsidók 4:15)
2017 végén a 2018-as évre várva tudtam, hogy valami egészen csodálatos, különleges dolog vár rám. A közelmúltban számos veszteség ért, személyes tragédiák sorozatát éltem át, de Isten segítségével győzedelmeskedtem felettük, és még a doktori képzést is sikerült elvégeznem. Sok mindent meg akartam ünnepelni a közeljövőben. Fiatalabbik gyermekem ebben az évben érettségizik, és úgy terveztük, hogy én kísérem a pódiumra. A férjemmel ebben az évben ünnepeljük 30. házassági évfordulónkat, én új munkahelyet találtam (ugyanannak a szervezetnek a keretén belül, csak más beosztásban), a fiam és felesége első unokánkat várta, és a ház, amelyet a testvéremmel együtt a szüleinknek vásároltunk, ebben az évben lesz teljesen kifizetve. Igen, 2018 az
én boldogságom évének tűnt.
Az újév első óráiban tele voltam izgalommal és várakozással. Mosolyogtam, és magamban dúdoltam, amikor megszólalt a telefon. Az egyik testvérem hívott, és én örömtől repeső hangon válaszoltam. Gondosan burkolt nyugalommal a hangjában kezdte körvonalazni az elmúlt este történéseit. Elsőszülöttje, a most érettségizett unokaöcsém egy összejövetelre volt hivatalos. Minden barátja ott volt. Hirtelen egy váratlan, hívatlan vendég jelent meg pisztollyal a kezében, és pont unokaöcsémre és annak gyerekkori barátjára lőtt. Az unokaöcsém komoly sérüléseket szenvedett, de a barátja meghalt. Ahogy kezdtem felfogni és feldolgozni a hírt, lélekben Istenhez kiáltottam: „Nem lehet megint rajtam a sor! Elég szívfájdalomban volt már részem az utóbbi időben.”
A következő néhány hónapban testvérem folyamatosan tájékoztatott fia állapotáról. Bátorítottuk egymást, és az amúgy is szoros kapcsolatunk még szorosabbá vált. Legfőképpen azonban imádkoztam. Beszélgettem Istennel a félelmeinkről, tehetetlenségünkről, értetlenségünkről, szomorúságunkról, és könyörögtem unokaöcsém életéért. Dicsőítettem Őt a szeretetéért és együttérzéséért. Ez volt az egyedüli világosságom a sötétségben. Műtétek sorozata és hónapokig tartó szenvedés következett, de unokaöcsém életben maradt. A barátjáért érzett gyász és szomorúság azonban soha nem szűnt meg. Még ebben a tapasztalatban is megláttam Isten hatalmát.
Ő valóságos. Az én körülményekre adott válaszom nem befolyásolja irántam érzett szeretetét. Ott találkozik velem, ahol vagyok. Nem választhatom ki, hogy mikor kerül rám a sor a gyászban és a fájdalomban, de azt megválaszthatom, hogy dicsőítem Őt, mert a harcok és az ünneplés közepette is ott a Megváltó, akit valóban érdekel a sorsunk. A tied és az enyém egyaránt.
Rose Joseph Thomas