A szeretet, mely összeköt

„Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Máté 12:50)

Egyik barátom, egy idős hölgy hetente egyszer eljön hozzám tanácsadásra. Egy ilyen alkalommal megosztott velem egy részt az egyik női áhítatos könyvből, ami erős vágyakozást ébresztett magányos szívében. „Miért? – kérdezte. – Miért nincs senkim, aki szeressen?” Szemmel láthatóan szenvedett. Remegő hangon beszélt a gyermekeiről, azon tűnődve, vajon miért nem szeretik őt, és miért nem gondoskodnak róla.
Ahogy hallgattam, eszembe jutott néhány emlék, és elszomorodott a szívem. Eszembe jutott a mi aprócska imacsoportunk. Együtt szoktunk kötni, imádkozni, segíteni másokon, egymáson. Eszembe jutott, milyen gyakran elhanyagoljuk Istent naponkénti teendőink közepette, mert lelki szemünk nem rá összpontosít. Ragaszkodunk bizonyos elképzelésekhez, hogy a dolgoknak hogyan is kellene történniük. Gyermekeink nőjenek fel, és legyenek sikeresek. Azt is meghatározzuk, mit is jelentsen ez a „siker”. Gyerekünknek vagy házastársunknak egy bizonyos formában kellene viselkednie velünk, és ha nem azt teszi, akkor úgy hisszük, nem szeret bennünket. Tehát a mi elképzelésünk szerinti hiányosságokra összpontosítunk. Barátom, miközben a gyerekei részéről szeretetlenségről panaszkodott, nem vette észre, hogy kis csoportunkban családra lelt.
Isten naponta kirendel embereket a szükségleteink betöltésére. Ott voltam én, akartam segíteni a barátomnak, és mindig kész voltam többet tenni. Tudtam, hogy a gyülekezetből mások is hűségesen és jó szívvel segítettek neki. Ő mégis magányosságról, egyedüllétről, szeretetlenségről panaszkodott. Mennyire szomorú, hogy vak maradt a menny szeretetének csodálatos ajándékával szemben, mivel ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és előre kigondolta, hogy kinek kellene a gondját viselnie.
János 19:26–27-ben látható a következő kép: Jézus haldoklott, de utolsó erejével anyjára tekintett, aki egyedül állt a kereszt tövében a tanítvánnyal, akit Ő szeretett. Elképzelem, ahogy vigasztalhatatlanul sírt. Jézus pedig így szólt hozzá: „Asszony, ímhol a te fiad!”, majd Jánosra nézett: „Ímhol a te anyád!” Ez a kép mindig melegséggel tölt el. Máriának sok saját gyereke volt, de Jézus biztos akart lenni, hogy a legjobb gondoskodásban lesz majd része. Ezért annak a gondjaira bízta, akiről biztosan tudta, hogy hozzá hasonlóan gondoskodik róla. Krisztus az én barátommal ellentétben tudta, hogy sokkal gondoskodóbb a szeretetteljes szív, mint egy egyszerű családi kapcsolat.
Jasmine E. Grant