Bánod?

„Mert te, nép, mely Sionon, Jeruzsálemben lakol, nem fogsz te sírni többé, bizton könyörül rajtad Ő kiáltásod szavára, mihelyt meghallja, megfelel néked; és ad néktek az Úr kenyeret a keserűségben és a nyomorban vizet, és nem kell többé elrejtőzködniük tanítóidnak, hanem szemeid tanítóidra néznek! És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok.” (Ésaiás 30:19–21)

Még csak fél órája voltam ott, de már láttam a különbséget a keresztény és az állami oktatás között. Az igazgató megkért, hogy helyettesítsek pár napig egy beteg tanárt. Nagyon kért, tudva, hogy nyugdíjba vonultam. Végül elvállaltam. Évekig szolgáltam a gyülekezetben, és eszembe jutott, hogy fiatal koromban az akkori lelkészünk mennyire kérlelt, hogy menjek el állásinterjúra az egyház iskolájába. Én azonban túl sokat hallottam már erről. Azt beszélték, hogy kicsi a fizetés. Azt beszélték, hogy összevont osztályokat is kell tanítani és nyári iskolát szervezni különböző képzésekkel.
A helyettesítés első reggele jól ment, felejthetetlen tapasztalat volt számomra. Ahogy a lecketerveket böngésztem, meghallottam egy kedves énekhangot. Felkeltette a figyelmemet:

„Felfoghatatlan kegyelem, hogy részem üdvösség,
ily elveszett érdemtelent mért szerethet az ég?”
(Amazing Grace, John Newton, 1779.)

Kinyitottam a szám, de nem jöttek ki rajta szavak. Az ének tovább folytatódott. Csendben maradtam, és hálát adtam Istennek, hogy megengedte ezt az első iskolai napot nekem helyettes tanárként. Lelke megáldott az ének által, melyet egy kis másodikos énekelt az osztályban, nem is tudva, mennyire mélyen megérintette szívemet, lelkemet. Egyszerűen csak olvasott egy könyvet, és közben halkan énekelt.
Elkalandoztak a gondolataim: mi lett volna, ha elfogadom azt a tanári állást sok-sok évvel ezelőtt? Hova jutott volna keresztény tapasztalatom?

Margaret B. Lawrence