Az isteni gondviselés

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség  a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld,  ha hegyek omlanának is a tenger közepébe.” (Zsoltárok 46:2–3)

Isten sokféleképpen bizonyította már számomra, hogy Ő védelmező pajzs a gyermekei körül. Az egyik ilyen alkalom nagyon élénken él az emlékezetemben. Évekkel ezelőtt történt, amikor családommal együtt a nigériai Lagosban éltünk.
A férjemmel úgy döntöttünk, hogy legnagyobb lányunkat, Ihuomát egy magán-, nem felekezeti iskolába íratjuk Lagosban. Abban az időben nem voltak iskolabuszok, a gyerekek mentek otthonról az iskolába, majd haza. Mivel nem volt működőképes családi autónk, Ihuoma, mint sok más gyerek, tömegközlekedéssel járt iskolába, gyakran egyedül a túlzsúfolt kis buszokon.
1993. július 7-én hajnalban Ihuoma szokás szerint elindult iskolába. Nem sokkal ezután egy politikai zavargás lebénította Lagos közlekedését. A délelőtt folyamán minden iskolát, piacot és szervezetet bezártak. A tömegközlekedés sem üzemelt, és az embereknek gyalog kellett hazamenniük. Mobiltelefonok akkoriban természetesen nem léteztek. Figyeltük, ahogy egyre nőtt a nyugtalanság, és aggódtunk, hogy egy tízéves kislány hogy tud biztonságban hazaérni gyalog ilyen körülmények között egy több mint tíz mérföldnyi távolságból. Mi több, a gyerekrablók abban az időszakban szabadon garázdálkodtak Lagosban. Ismételten magamat ostoroztam, amiért nem egy keresztény bentlakásos iskolába írattuk őt, bár anyagilag ezt nem tudtuk volna megengedni magunknak. Aggodalmamban azonban csak arra tudtam gondolni, hogy ha valamiképpen sikerült volna oda beíratni, akkor most nem lennék ebben a kétségbeesett helyzetben. Végül imádkozni kezdtem, és azon tűnődtem, vajon Isten valóban meghallgatja-e az imámat.
Már kora este volt, és mi még mindig az út szélén álltunk, figyeltünk, és máris gyászoltunk, miközben tekintetünkkel a tömeget pásztáztuk. Naplementekor az utolsó reménysugár is kialudt a szívemben, mikor a látóhatár szélén végre feltűnt egy magányos kis alak. Lassan közeledett a poros úton. Vajon ő lehet az? Amikor végül felismertük, kiabálni kezdtünk örömünkben és megkönnyebbülésünkben. Elébe szaladtunk, megöleltük, ölbe vettük. A mi lányunk teljesen egyedül megtette ezt a hatalmas utat. Most már tudom, hogy nem volt egyedül, mert Isten valóban meghallgatta az imánkat, és megvédte Ihuomát a lázadó tömeg között.
Áldott legyen az Ő neve, mert Ő mindig jelenlevő védőpajzsunk!
Ekele P. Ukegbu-Nwankwo