Tengeri mentőakció (1.)

„Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1János 3:18)

Néhány évvel ezelőtt hajókirándulásra indultunk a Nyugat-karib-térségbe. Számunkra a történet akkor kezdődött, amikor utazásunk második napján a felső fedélzet székein üldögéltünk. Épp „nyílt tenger” nap volt. Dave egyszer csak hirtelen megszólalt: „Mi az ott messze, a vízben?” Azt válaszoltam, hogy valószínűleg egy bója, de én is rájöttem, hogy ez lehetetlen ott kinn, messze, a mély vízben. Dave is valami ilyesmire gondolt, így elkezdtük figyelmesebben is szemügyre venni. Egyszer csak Dave felkiáltott. „Ez egy kézi tutaj. Emberek vannak rajta, és irányítani próbálják!” Ekkorra már a többi nyugszéken pihenő kiránduló is körénk gyűlt, és ők is feszülten figyeltek. Egyre közelebb került hozzánk, és Dave-nek igaza volt. Egy kézzel összeeszkábált tutaj volt vászonvitorlával. Kilenc ember ült rajta, és mindannyian lelkesen lobogtatták az ingüket, hogy biztosan észrevegyük őket. Éreztük, hogy kirándulóhajónk lelassított, feléjük fordult és megállt. Néhányan kiabálni kezdtek: „Fel kell vennünk őket!” Valaki megnyugtatott, hogy pontosan ezt tesszük. Azt is említették, hogy létezik egy olyan nemzetközi hajózási törvény, mely szerint meg kell állni és felvenni minden bajbajutottat. Meglehetősen hosszú időbe telt, ameddig a mi hatalmas hajónk a tutaj mellé tudott navigálni. Időközben két másik kirándulóés egy tankhajó is oda érkezett. Nemsokára a mi hajónk leengedett egy narancssárga mentőcsónakot, és az első négy utast felhúzták a hajóra. Másodszor a további öt személyt is felvettük. Elmondták, hogy Kubából érkező menekültekről van szó (amit már amúgy is sejtettünk) hat férfival és három nővel. Mindenki tapsolt, amikor a kapitány közölte velünk az információkat.
Láttuk, ahogy a kötélhágcsón felmásztak a hajóra. Tutajuk négy hosszú, egymáshoz kötözött polisztirol rúdból készült.
A kapitány utolsó közleménye így szólt: „Ma megmentettünk kilenc lelket!” Menynyire vágyik Isten tőlünk ezekre a szavakra. Milyen elégedett lehet, amikor mindent elhagyunk, hogy segítsünk a bajbajutottakon. Semmi nem lehet fontosabb a lélekmentésnél. Nem csoda, hogy a Biblia így ír erről: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Jn 3:18)

Ginny Allen