A magasban

„Mikor azt mondtam: az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem.” (Zsoltárok 94:18)

Néztem, ahogy a magasban himbálózott, lábával a lecsiszolt gerendákba kapaszkodva, kezével erősen szorítva az erős köteleket. Biztonsági hámját egy vékony drótkötélhez rögzítették, és ki is próbálta annak teherbíró képességét, amikor párszor elvétette a lépést, és csak a kötél tartotta meg. Az ilyen lépések alkalmával mindig lecsúszott a gerendákról, amelyeken óvatosan egyensúlyozva próbálta elérni a pálya végén levő pihenőt.
Én magam nem vagyok nagyon bevállalós, és inkább a biztonságos földről néztem barátom mutatványait. Csodáltam bátorságát, amikor időnként megpihent. Lába remegett a megfeszített erőkifejtéstől és az izmok szokatlan megerőltetésétől. Fájt a keze, mert az egyensúly megtartása érdekében erősen szorította a kötelet. Mégis tovább haladt, alig várva, hogy elérje a következő kötélpályát, és rálépjen a következő billegő, hintázó gerendára.
Akkor hirtelen egy suttogó hangot hallottam: „Én is ezt teszem érted. Én vagyok a te biztonsági hámod, amely megvéd a zuhanástól. Amikor nehéz az élet, és úgy érzed, nem tudsz továbblépni, megteheted, mert én biztos talaj vagyok a lábad alatt, és biztonsági kötél, amely megtart.”
Amikor a barátom fellépett az első pályára, az egészen könnyűnek tűnt. Egyszerűen csak lépegetni kellett egyik gerendáról a másikra. Amikor azonban az utolsó pályák felé közeledett, mindig nehezebb lépéseket kellett megtennie, és egyre óvatosabban kellett lépkednie. A legutolsó pálya pedig valódi kihívást jelentett. Ez volt mindegyik közül a legbonyolultabb. Lépcsők azonban nem vezettek onnan le a földre, így tovább kellett haladnia.
Az élet is ehhez hasonló. Elindulunk, és azt gondoljuk, hogy nem is annyira nehéz. Egy idő múlva azonban egyre embert próbálóbbá válik. Egy nap pedig olyan kihívás előtt találjuk magunkat, amelyre nem voltunk felkészülve, és látszólag képtelenség átjutni rajta. Mégsincs más választásunk. Bizonyos dolgokkal szembe kell néznünk, akár akarjuk, akár nem. Ilyenkor gondoljunk arra, hogy amikor egyik mozgó gerendáról a másikra lépünk, Isten szerető karja biztonságban fenntart. Mivel Ő jobban tudja, megtörténik, hogy nem véd meg minket az eleséstől, az elcsúszástól, de megígérte, hogy szeretete mindig fenntart (lásd: Zsolt 94:18).
Mindig.
Maria Lombart