A suttogó kamra

„Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek közt, felmagasztaltatom a földön.” (Zsoltárok 46:11)

Washingtonban a kedvenc helyem a Capitolium, az Egyesült Államok Kongreszszusának székháza (United States Capitol Building). Itt van egy érdekes hely, az ún. „suttogó kamra”. Ha megállsz egy adott helyen, és suttogsz valamit, a terem másik végében álló személy azt tisztán hallja. Tulajdonképpen minél messzebb áll tőled az illető, annál tisztábban hallja.
Hiszem, hogy Isten szeretné, ha kialakítanánk az életünkben egy suttogó kamrát, hogy meghalljuk, amikor Ő suttog nekünk. Időnként nehezen halljuk meg az Ő csendes, szelíd hangját a mindennapi zűrzavarban. Ha hozzám hasonlóak vagytok, akkor biztos nektek is rengeteg elengedhetetlen, fontos teendőtök van, amit mind aznap kell elvégeznetek. Végül is legyünk őszinték: olyan dolgokkal is foglalkozunk, amelyek nem annyira lényegesek. És bár megígérjük, hogy időt szentelünk Istenre, sokszor csak egy sietősen elhadart imával, egy gyorsan átolvasott áhítattal vagy bibliaszöveggel maradunk. Hiszem, hogy az Úr még a sietős áhítatunkat is elfogadja, de arra vágyik, hogy több időt töltsünk csendben, csak vele.
Isten úgy teremtett, hogy szoros kapcsolatban legyünk vele. Vágyik arra, hogy elsuttogja szeretetét a fülünkbe és szívünkbe. De csak akkor halljuk meg, ha csendben figyelünk rá. Meg kell tanulnunk elcsendesíteni az elménket, abbahagyni a beszédet és egyszerűen csak hallgatni. Amikor azt gondoljuk, hogy nem hallhatjuk Istent, az azért van, mert Ő suttog nekünk, ezért közelebb kell lépnünk hozzá, csendben kell maradnunk és úgy hallgatnunk halk szavát.
Keressük a csendesség perceit. Szeretek korán, mindenki előtt felkelni, pedig általában nem vagyok koránkelő. Először egy rövid imát rebegek el egy nyugodt helyen, és megkérem Istent, hogy csendesítse le az elmémet, szívemet, lelkemet, hogy meghalljam, amikor szól hozzám. Ezután elolvasom a reggeli dicséretet, az áhítatot vagy egy másik bibliaszöveget. A legfontosabb azonban, hogy pár percig elmélkedem az olvasottak felett, és igyekszem meghallani, megérteni, amit a menny suttog nekem.
Amikor elkezdtem ezt a gyakorlatot, csak pár percig tudtam nyugton maradni, ameddig a gondolataim el nem kalandoztak aznapi teendőimre. De ahogy minél több ideig gyakoroltam az Istennel töltött csendes percek kihasználását, a lelkem kezdett egyre többre és többre vágyni, és ez az idő meghosszabbodott. Minél többet szól hozzánk az Úr, mi annál többet szeretnénk hallgatni Őt. A lelkem vágyik a csendes „suttogó kamra” után. Ott, a belső kamrámban tudom, hogy megtalálom a békét, a biztonságot, a bátorítást, a reményt és az örömöt.

Elaine Oliver