Viszontlátásra!

„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok.” (János 14:18)

Néhány évvel ezelőtt Kaliforniába repültem, hogy meglátogassam a szüleimet. Az idő gyorsan eltelt, és nemsokára már a San Franciscó-i reptérre tartottunk, hogy visszarepülhessek Marylandbe. Az úton köd volt, és torlódás alakult ki. Egyre idegesebben néztem az órát. „Szerintetek elérem a repülőt?” – kérdeztem. „Remélem” – ingatta a fejét édesapám. Mintegy két órával később apa befordult egy mellékutcába.

„A legjobb lesz, ha itt leteszlek, és keresek egy parkolót – mondta, majd édesanyámhoz fordult. – Inkább kísérd el Lorit. Majd bent találkozunk.”

„Rendben” – egyeztem bele, és az órára lestem. 20 perc volt hátra az indulásig. Apa gyorsan kipakolta a csomagjaimat, anyukámmal felkaptuk őket, és a bejárat felé siettünk. A jegyellenőrzés alatt többször is visszanéztem, remélve, hogy apukám is befut, de sehol nem láttam. „Sajnos mennem kell” – mondtam szomorúan édesanyámnak. Ő bólintott, és megöleltük egymást. „Add át üdvözletemet apának” – kiáltottam vissza. Amikor a kapuhoz értem, már az utolsó felhívás is elhangzott a beszállásra. Gyorsan felszálltam a gépre, és elfoglaltam a helyemet. Pár perccel később bezárták az ajtókat, és bejelentették a felszállást.

Kinéztem az ablakon, és forró könnyek öntötték el a szemem, amikor az utaskísérő hirtelen bejelentette: „Peckham utas! Lori Peckham! Az édesapja a jegykezelő pultnál áll, azt üzeni, hogy szereti önt, és viszontlátásra.” Most már valóban sírni kezdtem, de közben mosolyogtam. Édesapám nem akarta, hogy búcsúzás nélkül menjek el, és biztosított szeretetéről.

Mennyire hasonlított mennyei Atyánkra! Ő elküldte a Fiát egy hihetetlen szeretet és áldozat üzenetével. Azt hiszem, szeretné, ha meghallanánk, és a szívünkbe zárnánk nekünk szóló üzenetét: „Most nem tudom ezt szemtől szemben elmondani neked, de szeretlek, és alig várom, hogy újra együtt lehessünk.”

Lori Peckham