A kocsi

„Teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsoltárok 40:9)

Gyakran imádkozom azért, hogy Isten segítsen felismerni a lehetőségeket, amikor másoknak segítve szolgálhatok neki. Azonban azt is tapasztalom, hogy időnként vonakodom, vagy őszintén megfeledkezem arról, amikor Ő válaszol erre az imámra.

Egy reggel éppen megálltam az autóval a zöldséges előtt, amikor felfigyeltem egy fiatalasszonyra és fiacskájára, amint éppen bepakolták az autóba a vásárlást. Miután kiürítették a bevásárlókocsit, a nő szólt a fiúnak, hogy tolja be egy üres helyre. Mivel már megtörtént, hogy egy ilyen bevásárlókocsi megkarcolta az autómat, felidegesedtem, látva, hogy az emberek egyszerűen csak szanaszét hagyják a kocsikat a parkolóban. Annyira felzaklatott a viselkedés, hogy mondani akartam valamit a sértő félnek, de végül úgy döntöttem, hogy hallgatok. Csak belülről forrongtam.

Mikor kiszálltam az autóból, mintha láttam volna valamit az otthagyott kocsiban, de továbbmentem. Azt is láttam, hogy a nő és a gyerek mintha kerestek volna valamit. Amikor közelebb értem hozzájuk, hallottam, hogy az anyuka azt mondta, visszamennek az üzletbe, és megkeresik. Ránéztem a kocsira, és láttam, hogy van benne valami, de nem tudtam volna megmondani, mi.

Egy belső hang azt súgta, hogy forduljak vissza, és mondjam meg nekik, hogy otthagytak valamit a kocsiban. De tovább forrongva megmakacsoltam magam, és úgy döntöttem, inkább nem szólok, mert ha helyesen jártak volna el, és a helyére vitték volna a bevásárlókocsit, akkor észrevették volna. A belső hang azonban kitartóan kísért, ahogy a bejárati ajtó felé közeledtem, de én ellenálltam neki. Végül feladtam. Megfordultam, és megmondtam nekik, hogy valamit a kocsiban felejtettek. A fiú odaszaladt, majd felkiáltott: „A pénztárcád!” A nő széles mosollyal köszönte meg a segítséget.

Még mindig azt gondolom, hogy helyre kellett volna tolniuk a kocsit, de örülök, hogy Isten felhasználhatott, és segíthettem megtalálni a hölgy pénztárcáját. Annyira lefoglalt az önigazultságom és a dühöm, hogy majdnem nem segítettem valakinek, pedig pontosan ehhez kértem az Úr segítségét. A menny fel akart használni, hogy segítsek valakin. Én pedig majdnem elszúrtam. Hányszor fordult elő, hogy figyelmen kívül hagytam az Úr ilyen irányú próbálkozását az életemben? Hányszor hagytam figyelmen kívül az imámra adott válaszát, mert nem az volt, amit akartam vagy amire számítottam? Mikor azért imádkozom, hogy Isten használjon fel, elismerem, hogy valami nagy dolgot remélek, valami olyan drámai beavatkozásra gondolok, amivel megmenthetem a világot, és nem csak annyira, hogy segítek megkeresni valaki elhagyott pénztárcáját. De nem ismerem az Ő tervét. Ezért engednem kell, hogy Ő vezessen engem.

Jean Arthur