Ki hagyta égve a lámpát?

 „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll,  minden emberrel békességesen éljetek.” (Róma 12:18)

Catie nevű cirmos macskánk eleven, életvidám jószág volt. Férjemmel, Carllal nem is sejtettük, hogy nemsokára mi is részeseivé válunk kalandjainak. Egy nap

Carl ezzel állt elém: „Elfelejtetted lekapcsolni a villanyt a pincében.” Tisztán emlékeztem, hogy lekapcsoltam a lámpát, és ezt tudattam is vele. Egy másik alkalommal én mentem le takarítani a pincébe, és találtam égve a lámpát.

„Drágám, égve felejtetted a lámpát a pincében?” – kérdeztem. Ő hozzám hasonlóan nem emlékezett rá, hogy úgy hagyta volna. Ez az eset ezután még többször előfordult. Időnként, amikor épp lent voltunk, az égő hirtelen elaludt.

Nem vitatkoztunk ezen, mert egyikünk sem akarta megkérdőjelezni a másik igazát, és azt sem akartuk beismerni, hogy esetleg feledékennyé váltunk. De mindketten eltűnődtünk azon, vajon hogy történhetett mindez. Elég biztosak voltunk abban, hogy a házunk nem kísértetjárta! Később egy kosár szennyessel indultam az alagsorba. A kérdéses villanykörte a mosógép fölött volt, a kapcsolót egy hosszú kötél meghúzásával lehetett aktiválni. Catie a mosógépen ült, és mancsocskáival a lámpamadzaggal játszott. Carl ezt követően átkötötte a lámpa kapcsolóját, és úgy helyezte el, hogy én elérjem, de a macska ne.

Egészen addig minden jól ment, míg egy este el nem mentünk valahova a férjemmel. Hazaérkezésünkkor elképedve tapasztaltuk, hogy a nappalinkban ég a lámpa. Carl azonnal megkérdezte: „Te hagytad felkapcsolva a nappaliban a lámpát?” „Nem – válaszoltam. – Te jöttél ki utoljára. Ha egyikünk sem felejtette égve, lehet, nem kellene bemennünk. Lehet, egy betörő van odabenn.” Amikor ezt kimondtam, azonnal hatalmas nevetésben törtem ki. Carl tudni szerette volna, hogy mi annyira vicces. „Biztosan Catie volt” – válaszoltam.

„Catie már a hagyományos villanykapcsolókkal is tud bánni?” „Igen, már láttam”

– válaszoltam.

Bementünk. Annyi biztos, hogy Catie a könyvszekrény tetején ült a villanykapcsoló mellett hangosan dorombolva. Nagyon elégedettnek látszott.

„Te kis tekergő” – dorgáltuk meg, miközben gyengéden megsimogattuk.

Kedves cicánk a tudtán kívül megtanított minket arra, hogy a dolgok nem mindig azok, amiknek látszanak.

Mennyire örültünk, hogy nem haragudtunk meg egymásra, és nem vesztünk öszsze ezen a témán. Ugyanakkor mennyire örültünk Isten védelmező szeretetének, hogy csak egy macska csínytevése és nem egy valódi betörés miatt kellett aggódnunk.

Bonnie Moyers