Ó, drága egyedüllét!

 „Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kiscsirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” (Máté 23:37)

„Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” (János 17:24)

Már második napja, hogy könnyes szemmel olvasom a reggeli áhítat szövegét. Ilyenkor a „gyerekeimre” gondolok. A felnőtt „gyerekeimre”. Ma reggel csak futólag találkoztam a fiammal, amikor munkába indult, én akkor értem oda, hogy vigyázzak a kislányára. Csak kellemes napot kívántam neki, és ő már sietett is. Az elmúlt napok egyikén pedig telefonon tudtam csak beszélgetni pár percet a kisebbik lányommal a bébiszitterkedésből hazafelé menet. Első egyetemi napjairól és a teljes napfogyatkozásról beszéltünk. Este pedig néhány üzenetet váltottunk egymással. Nagyobbik lányomnak pedig ma reggel, munka előtt küldtem üzenetet, de még nem reagált rá.

Tudom, hogy elfoglalt, és elfelejtett válaszolni.

Emlékszem, milyen volt, amikor gyermekként meglátogattuk a nagyszüleinket: saját kezűleg épített lombház, esténként játék a teraszon, pattogatott kukorica rágcsálása TV közben, céltalan szaladgálás. Nagyszüleink szerették a látogatásainkat, de miután elmentünk, nagyapa elsóhajtotta magát: „Ó, drága egyedüllét…”

Én is szeretem a saját otthonom csendjét és nyugalmát, amikor csupán én és a férjem vagyunk otthon. Ilyenkor hallom a gondolataimat. Ó, drága egyedüllét! Majd viszszaemlékszem azokra az időkre, amikor folytonos csevegés töltötte be a teret. Nevetés, idegesség, öröm, szomorúság, elfoglaltság, élet. Valahol hiányzik mindez. Hiányzik a házból a sok hang, a gyerekzsivaj. Hiányoznak a gyerekeim. Hiányzik, hogy nem látom őket folyton. Hiányzik beszélgetni velük. Hiányzik, hogy megbeszéljük a napunkat.

És amikor már második nap könnyek csorogtak le az arcomon, elképesztő gondolatom támadt. Rádöbbentem, hogy biztosan így érzi magát Isten is minden alkalommal, amikor nem ülök le, és nem töltök elegendő időt vele. Röviden beszélünk reggel. Ő elmondja, hogy legyen jó napom, és én már megyek is. Este is lehet, hogy beszélgetek vele egy keveset. De a nap folyamán általában túl elfoglalt vagyok. Elfelejtek mondani neki bármit. Eszembe jut, hogy az Úr otthonában is voltak teremtmények. Egy boldog, vidám hely volt. Vajon Isten vágyott-e valaha is „a drága egyedüllétre”? Kétlem. Azt hiszem, Alig várja, hogy halljon rólunk, beszélgessen velünk a mindennapjainkról. Mi több, azt hiszem, Ő már alig várja, hogy vele legyünk a mennyben!

Kathy Pepper