Storm eltűnése

 „Az atyja pedig mondta az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábára! És előhozván a hízott tulkot vágjátok le,  és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt és feltámadott; elveszett és megtaláltatott. Kezdtek azért vigadni.” (Lukács 15:22–24)

A 2017-es függetlenségi ünnepség alkalmával, melyet a mi városunkban szeptemberben rendeznek meg, lányaim közül ketten hazajöttek a botswanai Gaborone-ból szülőfalujukba, Kanyéba. Magukkal hozták Stormot, a másik lányom macskáját is, mivel ők közben egy baráti látogatásra utaztak Namíbiába. Nem igazán szeretem a macskákat, de Stormot elfogadtuk, mert ő a lányom cicája. Örültünk, hogy együtt lehetett a család. Storm gazdájának javaslatára, mivel ő ismeri a legjobban természetét, az állatot a garázsba tettük, mivel édesanyám nem szívesen engedte volna be a házba. Reggelre azonban Storm eltűnt. Megkérdeztük a szomszédokat, és egyikük határozottan kijelentette, hogy felejtsük el, mert a macskák soha nem térnek vissza, vagy az erdőben maradnak, vagy másik otthont találnak maguknak.

Elképzelhetitek, hogy éreztem magam. „Imádkozunk, és ez a macska hazajön!”

– válaszoltam neki. Még egyik családtagunk is úgy vélte, hogy Storm elszökött. Mivel egy dobozban szállították, félt, hogy bántódása esik, és nem mert visszatérni „fogvatartóihoz”. Milyen szörnyű! Minden rokonnak megmondtam, hogy ne értesítsék a macska gazdáját, ameddig vissza nem tér Botswanába. Vérzett a szívem. Rádöbbentem, hogy valójában szerettem Stormot. Istenem, kérlek hozd haza Stormot – kértem. Később sétálni mentünk a férjemmel. És képzeljétek el! Amikor hazaértünk, az a lányunk, aki Stormot a garázsban hagyta, széles mosollyal fogadott, és elmondta, hogy a macska otthon van. Mint egy kislány ugráltam fel-le örömömben, hogy az állat megkerült. Micsoda megkönnyebbülés!

Ha tudok sírni egy elveszett macska miatt, mennyire érintheti mélyen Istent, amikor a saját képére alkotott egyik teremtménye eltűnik? Lehet, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha a gyülekezetben vagyunk, akkor nem tűntünk el. Mégis némelyek határozottan eltűntek, mert nem látjuk őket. A legsajnálatosabb azonban az, ha nem is tudják rólunk, hogy eltűntünk, mivel mindig látnak a gyülekezetben. Isten azonban tudja, mikor hiányzunk. Ő gyászol, és arra vágyik, hogy visszatérjünk hozzá. Hol találhatnánk még ilyen szeretetet?

Bogadi Koosaletse