Nyugalom a viharban

„Akkor nagy szélvihar támadt, a hullámok pedig becsaptak a hajóba, annyira, hogy már-már megtelt. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aludt. És fölkeltették Őt, és mondták néki: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség.” (Márk 4:37–39)

Félelemtől remegve csomagoltam össze a ruháimat a nagy utazótáskába. A férjem javasolta, hogy pakoljunk be néhány ruhát és a legszükségesebb holmikat, és hagyjuk a közeli kórházban, ahol ő dolgozott. Az 5-ös erősségű Irma hurrikán érkezésére készültünk. A képek és a videófelvételek azokról az országokról, ahol az Irma már áthaladt, még félelmetesebbé tették a helyzetet. A lehető legrosszabb gondolatok kavarogtak a fejemben. Vajon láthatom még felnőni a 15 hónapos lányomat? Vajon megadatik neki, hogy felnőjön? Ekkor térdre estem. Egyedül voltam a hálószobában, és csendben könyörögtem az Úrhoz, hogy irgalmazzon nekünk. A nap további részében készülődtem, és megpróbáltam elhessegetni magamtól a félelmet. Próbáltam elkerülni, hogy további felvételeket lássak a viharról. De minden alkalommal, amikor a férjem megnézett egy videót, és én a konyhából kitekintve megláttam az arckifejezését, tudtam, hogy a legrosszabbra számíthatunk. Ő igyekezett laza maradni, de láttam a félelmet a szemében. Az ő feladata volt megvédeni minket, és nem tudta, mennyire együttérzek vele.

Délben eldöntöttük, hogy még egy családi áhítatot tartunk. Márk 4:35–41-ben elolvastuk, hogyan csendesítette le Jézus a vihart, miután rémült tanítványai felébresztették álmából. Ezután a tanítványokhoz fordult, és megkérdezte tőlük, hogy miért féltek. Amint olvastam, éreztem, hogy hozzám szól a kérdés. Imádkoztam, de továbbra is féltem. Szégyelltem magam. Az áhítat végén könyörögtem, és kértem Istent, erősítse a hitemet, és ne aggodalmaskodjak, majd hátradőltem a székben, és a lányomat néztem. Neki fogalma se volt róla, mi történik, csak önfeledten nevetgélt, játszott, és szaladgált körülöttünk, mint mindig. A 15 hónaposomtól tanultam meg, mi a nyugodtság. Jézus szavait idézve: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” (Mt 18:3)

Amikor aztán aznap este lecsapott a hurrikán, elképedve tapasztaltam, hogy a nagy részét átaludtam. Leírhatatlan békesség költözött a szívembe a vihar idején.

Jodian Scott-Banton