Megbocsátás

„Légy hű mind halálig.” (Jelenések 2:10)

A férjemmel, Normannel türelmetlenül vártuk az „EGYSZERRE EGY JUHÁSZ” feliratú terepjáró érkezését. Ezzel jött ugyanis egy örökbefogadásra váró német juhászkutya. Amikor végre megérkezett, először egy hölgy szállt ki, majd utána kecsesen kiugrott egy vöröses színű, csodálatos szuka. A hölgy bemutatta: „Ez Angel (angyal).” Lehajoltam, és kinyújtottam a kezemet, hogy megsimogassam. Erre odajött, és arcon nyalt. Szerelem volt első látásra. Mondanom sem kell, hogy megtartottuk.

Nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy Angel szeparációs szorongásban szenvedett, amit onnan tudtunk, hogy mély vájatokat karmolt az ajtóba, ha elmentünk otthonról. Megbocsátottam neki, mert megértettem, hogy attól fél, esetleg nem megyünk vissza. Arra gondoltam, hogy boldog lesz, ha kint hagyjuk a nagy, bekerített, hátsó udvarban. Ő azonban vagy folyamatosan a hátsó ajtónak támaszkodott, és erőteljesen rázta, vagy felmászott az 1,2 méteres kerítésen, és átugrott rajta. Mindenhova követett engem. Megbocsátottam neki, mert tudtam, hogy a közelemben érzi magát biztonságban.

Szükségét érezte, hogy megvédjen minket, és az egész birtokunkat őrizte. Egy pórázzal próbáltuk féken tartani, és edzőt fogadtunk mellé, hogy tanítsa, de nem sok javulást tapasztaltunk. Ritkán tudott annyira felszabadulni, hogy vendégek jelenlétében is megsimogathassuk. Megbocsátottam neki, hisz tudtam, hogy mindenkit potenciális veszélyforrásnak tart számunkra. Azt tette, ami szerinte a dolga volt. Minket védett. Egyáltalán nem tűrte a bezártságot. Tulajdonképpen meg is sebezte a száját, amikor egyszer, egy kirándulásunk alkalmával megpróbált kijutni a kennelből és utánunk jönni. Ennek eredménye a sürgősségi állatorvosi ellátás lett, ahol sikerült kezelniük sebesült száját. Megbocsátottam neki, hisz csak a családját próbálta megtalálni.

Amikor Normannel és velem volt a házban, nagyon aranyos és szeretetteljes volt. Sok boldog évet töltöttünk együtt. Amikor 12. évéhez közeledett, a hátsó lábai legyengültek, és sétáink egyre rövidebbek lettek. Egy éjszaka megbetegedett. Mire az állatkórházba értünk, már kritikus állapotba került, és ott azt tanácsolták nekünk, hogy altassuk el. Nehéz szívvel, könnyek között köszöntünk el hűséges, de nem problémamentes barátunktól.

Amikor Angelre gondolok, eszembe jut, hogy hányan nem döntünk bölcsen, amikor bizonytalanok vagyunk, amikor félünk, vagy ha magányosnak érezzük magunkat. Bocsánatot kell kérnünk másoktól és mennyei Atyánktól. Ő annyira szeret minket, hogy örömmel megbocsát. Áldott legyen az Ő neve!

Rose Neff Sikora