Állj félre

„Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved, és várjad az Urat.” (Zsoltárok 27:14)

Jelenleg életem nagymamaszakaszában vagyok. Kenyerem javát megettem. Mindig felelősségteljes, bevállaló ember voltam, szerettem átvenni az irányítást és magam intézni, javítani, rendezni a dolgokat. Évekbe telt megtanulnom „várni az Úrra”. Ameddig gyermekeink felnőttek, városi környezetben éltünk mintegy 30 mérföldre San Franciscótól (USA, Kalifornia) déli irányban. Megfigyeltem, hogy Isten a lányomat is megáldotta vezetői képességekkel. Sokszor ellenkezett a véleményünk. Ilyenkor mindig megnyugtattam magam: „Én vagyok az anyja, jobban tudom.” Amikor 15 éves lett, saját autót akart magának. Elmagyaráztuk neki, hogy amikor sikerül összegyűjtenie az autó, a jogosítvány, a szerelés és az üzemanyag árát, beszélhetünk róla. Egy évvel később jött elő újra a kérdés: „Megvan a pénzem az autómra, és már ki is választottam, melyiket szeretném.”

Amikor másodéves hallgató volt, és úgy döntött, hogy a nagyszüleihez akar költözni vidékre és magántanulóként otthonról végezni tanulmányait, nemet mondtunk, és felkínáltunk neki különböző lehetőségeket. Semmi nem ragadta meg az érdeklődését. Az történt, hogy a helyi kisállatboltban, ahol dolgozott, találkozott néhány vevővel, akik meghívták, hogy költözzön velük falura. Egy fiatal világi pár volt, több kutyával, amelyek mind velük éltek a házban, sőt, lovaik is voltak egy istállóban. A lányom rajongott ezekért a dolgokért. Szüksége volt az állatokra, értett az állatokhoz, és azonnal kapott volna az alkalmon, hogy állatokkal lakjon.

Ekkor volt 18 éves volt. Anyja tanácsa ellenére, hogy nem illendő és megfelelő egy ilyen szép, fiatal lánynak egy 30 éves házaspárhoz költözni, elment. Ártatlanul azt hitte, hogy kész megállni egyedül a világban. Egy nap egy barátom felhívott, és én kiöntöttem neki a szívem. Ő a következő értékes tanácsot adta: „Állj félre, és engedd dolgozni Istent.”

Néhány hónappal később a lányunk telefonált, és elmondta, hogy sürgősen el kell költözzön onnan, mert a feleség távollétében a férj megpróbált közeledni hozzá. Egyszerre éreztem haragot és örömöt. Megtanultam, hogy a szülők nem óvhatják meg mindig gyermekeiket, és időnként félre kell állnunk és engednünk, hogy saját tapasztalatukból tanuljanak. Felismertem, hogy az ő korában én barátja és nem a lelkiismerete kell, hogy legyek. De a legfontosabb, amit megtanultam, forrón imádkozni és félreállni az útból, hogy Isten dolgozhasson.

Marcella Lynch