Gyere még!

„Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.” (Máté 19:14)

Ez egy aprócska, egy helyiségből álló gyülekezet volt a közeli patakból kihordott kövekből megépítve. Édesanyám is, amikor még kislány volt, segített cipelni azokat a nehéz köveket, és évekkel később a testvéreimmel mi is abba a kis kőgyülekezetbe jártunk, ameddig fel nem épült a modernebb néhány kilométerrel távolabb. Mivel nem voltak benne külön termek, a gyerekek az imaterem hátsó részében gyűltek össze, míg a felnőttek az első sorokban foglaltak helyet a szombatiskola idején.

A körülmények nem voltak a legjobbak, de meleg szívvel emlékszem vissza a leckékre, a tevékenységekre. A tanító nagyon idősnek tűnt, de visszagondolva elképzelhető, hogy távolról sem volt olyan öreg, mint ahogy azt én elképzeltem.

Egy flaneltáblán egy tanyaház körvonalai látszottak, és aki kívülről tudta az aranyszöveget, abban a kiváltságban volt része, hogy feltehetett egy tanyasi állatot a táblára, és ez nekem nagyon tetszett. Az emlékezetemben még él a flaneltábla egy nagy, piros tanyaházzal a közepén, körülötte csirkék és más háziállatok.

Gyerekként a két nővéremmel együtt gyakran kértek fel minket valamilyen zenei szolgálatra. Emlékszem, hogy sokat énekeltünk hárman, vagy pedig Lila nővérem játszott Kay nővérem közreműködésével a kis harmóniumon, míg ketten énekeltünk. Ilyenkor nagybátyám, Will mindig megszólalt: „Gyertek, adjunk kezet a lányoknak” – és megtették.

Azóta sok év telt el. Egyszer a fiammal és családjával visszalátogattunk oda egy másik államból, és én magammal vittem a kisunokámat, Rachele-t a max. 4 évesek kis csoportjába szombat reggel. Amikor vége volt, és hazafelé készülődtünk, a vezető így szólt Rachele-hez: „Gyere még.” Mennyire örült neki: „Azt akarják, hogy visszajöjjek! Azt akarják, hogy visszajöjjek!”

Az évek során számtalan szombatiskolai csoportban és imaházban megfordultam már, némelyik alázatos, szerény épület, másik hatalmas, csodálatos építmény volt, egyik vidéken, másik nagy városban. De nem az épület a fontos, bár jobb lenne, ha minden közösség megengedhetne egyet magának. Az emberek a fontosak. Azok az odaszentelt életű nők és férfiak, akik idejüket és képességeiket, bármely kevés legyen is az, odaszentelik diakónusi, presbiteri, tanítói, gyerektanítói szolgálatra, akik üdvözlik a vendégeket, akik előkészítik a flaneltáblát és a kivágott figurákat, de leginkább azok, akik mindenkinek azt mondják: „Gyere még!”

Mary Jane Graves