Kezem a kezedben

„Ah, ah, Uram, Isten! Ímé, te teremtetted a mennyet és földet a te nagy hatalmaddal és a te kiterjesztett karoddal, és semmi sincs lehetetlen előtted!” (Jeremiás 32:17)

Egy csúszós, havas, hideg reggel, amilyen gyakran van Montréalban, éppen munkába igyekeztem, amikor megláttam egy öt-hat éves kislányt közeledni. Egy férfi kezét fogta, aki feltehetőleg az apja volt. Láthatóan nagy barátságban lépegettek egymás mellett, amikor egy szempillantás alatt a kislány egyik lába kicsúszott alóla, és a másik lába nem tudott elég gyorsan lépést tartani vele, így a gyermek elesett. Nincs is ebben semmi különös, hiszen minden télen számtalanszor előfordul az ilyesmi. Az tűnt fel nekem az esetben, hogy az apa egész idő alatt nem engedte el a kislány kezét. Azon is elcsodálkoztam, hogy egyikük sem adott ki semmiféle hangot, sem meglepett kiáltás nem volt az apa részéről, sem sírás a kislány részéről. Sőt, a gyerek kuncogni kezdett, és még mindig az apja kezét fogva tápászkodott fel. A férfi pedig csak ennyit mondott:

„Jó, hogy fogtam a kezed!” Az egész csak pár másodpercig tartott, majd mindenki folytatta a maga útját. Az én elmémben azonban megmaradt ez a kép.

Az élet göröngyös útján hányszor csúsztunk meg és estünk le? Hol volt akkor a kezünk? A korcsolyázókhoz hasonlóan megpróbáltunk a karunkkal egyensúlyozni. Vajon különbözik-e a következmény, ha egyedül esünk el, vagy ha Isten kezét fogjuk? Időnként annyira biztonságban érezzük magunkat lelkileg, hogy egyedül akarunk megállni. Így az elcsúszásnak biztos esés lesz a következménye, amely minket természetesen meglepetésként ér.

Erről eszembe jutott egy gyerekdal, amely arról szól, hogy ha Jézus a hajómban van, én csak mosolygok a viharra.

Uram, a te kezedbe teszem az enyémet. Tudom, hogy az életben vannak csúszós szakaszok és helyzetek, de azt is tudom, hogy veled biztonságban vagyok.

Értetek is ugyanígy imádkozom.

Doreen Evans-Yorke