A vak, aki látott

„Egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok.” (János 9:25)

A busz a brazíliai Florianópolis városközpontjába vitt. Az első sorban, pontosan előttem egy jól öltözött, barátságos, gyönyörű nő ült. Amikor megláttam a fehér, diszkréten összecsukott botot mellette, rádöbbentem, hogy nem sokat láthat. Csendben beljebb léptem a soron, és elfoglaltam egy helyet, ahonnan jól láthattam őt. A jobb szeme csukva volt. Bal szemhéja meg-megrebbent, de csak egy homályos, láthatóan vak szemgolyót engedett láttatni. Igen, teljesen vak volt. Becsuktam a szemem, hogy elképzeljem, mit érezhet. Teljes sötétség.

Akkor és ott, jobban, mint valaha, hálát adtam az Úrnak, hogy láthatom a csodálatosan színes virágokat, a házakat, az embereket, az engem körülvevő világ különböző formáit. Hálás voltam, hogy megfigyelhettem a naplemente gyorsan változó árnyalatait, a füvön csipegető madarakat. Ez az egyik kedvenc látványom.

Egyszer csak a vak nő felállt, és a buszsofőrhöz lépett: „A következő megállónál le kell szállnom” – mondta. „Szólok, amikor odaérünk” – válaszolta a sofőr. A nő megköszönte neki, és elmondta, hogy el kell érnie egy másik autóbuszt egy másik megállóban. Figyeltem, ahogy leszállt, és határozott, egyáltalán nem bizonytalan léptekkel a másik buszmegálló felé indult. Gyorsan mozgott az őt körülvevő tömegben. Úgy tűnt, hogy mindent látott. Tudott járni, és mindent meg tudott tenni, amire szüksége volt. Mi segítette? Igen, az a vékony, szinte láthatatlan fehér bot, amivel a földet érintette. Olyan információkkal látta el, melyek alapján eldönthette, merre menjen. Gondolkodni kezdtem: „Hány ember rendelkezik jó látással? Mégsem veszik észre, mi zajlik körülöttük, azért, mert olyankor is a negativitás, rossz hozzáállás, közömbösség sötétségében élnek, amikor ragyog körülöttük a nap.”

Te, aki látsz, nyisd ki a szemed, hogy meglásd mindazt a csodálatos és elképesztő szépséget, amit Isten teremtett. Légy optimista és hálás. Jegyezd meg, hogy nagyon értékes vagy annak, aki minden jóval ellát bőségesen. Rábízhatjuk magunkat arra, aki mindent lát.

Zuila Vila Nova Rodriguez