A csermely

„Buzgó patak a bölcsességnek kútfeje.” (Példabeszédek 18:4)

Ülök a parton. Ott csobog, csörgedezik, fecseg mellettem. Emlékeket idéz. Először hároméves koromban találkoztam vele, amikor a városból vidékre költöztünk.

Egy hónapig a vizében mostuk a ruháinkat, ameddig édesapám be nem vezette egy csövön egy forrás vizét. A patakocska annyira sekély és homokos volt akkoriban, hogy édesapám simán áthajthatott rajta traktorral vagy autóval.

Egy magas szomorúfűz állt a csermely partján, ahol az unokatestvéreimmel játszottunk: gátakat, kastélyokat, várakat, erődítményeket, városokat építettünk a nagy szemcsés, barna homokból. Ez a patak volt gyerekkorom játszótere. Mi mezítláb keltünk át rajta, de a felnőtteknek hídra volt szükségük. Édesapám épített is egyet cementből a legmélyebb rész fölé. Ez alatt éltek a békák, rákok, kagylók. Időnként előbújt egy-egy, és az édeni kígyóhoz hasonlóan betolakodott a területünkre.

Amikor a csermely egyre mélyebbre vájta a medrét, és egy idő után irányt is változtatott, édesapám köveket hozott egy folyóból, hogy megerősítse a medret, és védelmet biztosítson udvarunknak. Majd az egyik nyári vihar kidöntötte a gyönyörű fűzfát.

Teltek-múltak az évek. Én elköltöztem otthonról, édesapám meg elhunyt. A férjemmel együtt visszatértünk erre a helyre. Ő tovább erősítette a patakocska medrét, de a víz időnként csak saját útjára tért. Beépítettük a köveket a formátlan mederbe, ami továbbra is minden vihar után egyre mélyült. Napjainkban gyakoribbak a viharok. Néhány lebetonozott követ kiemeltünk. Az egyik vihar idején féltettük a házunk oldalánál álló platánfát, de egy homoklavina felmagasította a partot, és a fa nem ingott meg. A másik parton a víz kimosta a füvet, és csak a kopár, magas oldalmeder maradt meg. Kíváncsi vagyok, milyen messze tör utat magának a víz abban az irányban.

Eltűnődtem a csermely mozgásának történetén. Azt hiszem, hozzá hasonlít az életem. Az én életem is elkalandozik, megpróbál utat törni bizonyos irányokban. A patak már nem ugyanaz, mint kiskoromban. De magában hordozza a családi emlékeimet. Tanúja volt örömöknek és tragédiáknak. A tanyaház, az istállók és a traktor ma is áll. Én is már évtizedek óta újra itthon vagyok, de én is, a csermelyhez hasonlóan, folyton mozgásban és változásban vagyok testben és elmében, ugyanakkor mégis mindig ugyanaz. És nem kövekre, hanem a századok Sziklájára van szükségem, hogy fenntartson.

Ella M. Rydzewski