Az Úrban való elcsendesedés segíti növekedésünket

„Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek közt, felmagasztaltatom a földön.” (Zsoltárok 46:11)

Nagyon tevékeny életet éltem. Tanárnőként dolgoztam, és minden erőmmel azon voltam, hogy a diákjaim sikeresek legyenek. Különböző iskolai programokat szerveztem, készültem egy irodalmi továbbképzésre, gyülekezeti programokban vettem részt, ugyanakkor főállású anya és nagymama voltam. Úgy éreztem, hogy akkor javul az életminőségem, ha minél több mindent teszek.

Még egy utolsó dolgozatot magamra erőltettem a képzésem keretén belül, de nagyon rosszul éreztem magam, és lefeküdtem. Reggelre rosszabbodott az állapotom, és orvoshoz kellett mennem. Ott azonnal kihívták a mentőket, és megkértek, hogy ne mozogjak, mert szívinfarktust kaptam. Bevittek a sürgősségre, majd beutaltak a kórházba. Az orvosok felírták a teendőimet, azután hazaengedtek. Két hét múlva már újra a megszokott ütemben dolgoztam. Kilenc hónappal később azonban megint kórházban voltam, de ez alkalommal az intenzív osztályon, magatehetetlenül. Elgondolkodtató, hogy miért kerülhet be valaki az intenzív osztályra. A rideg valóság – mely szerint nem biztos, hogy élve kerülök ki onnan, valamint a körülöttem rendre elhalálozó személyek száma – megdöbbentett. A kívülről megtanult bibliaszövegekből merítettem vigaszt és bátorítást. Bizonyos idő elteltével már átkerültem egy rendes kórterembe, majd onnan haza. Elgondolkodtam, hogy vajon Isten miért tartotta meg az életem. Mit akart közvetíteni, amit nem értettem?

Miután hazaengedtek, köteleztek rá, hogy a lányommal lakjak, mivel a fürdőszobáig is nehezen tudtam kimenni. Amikor visszagondolok fürge járásomra, és összehasonlítom jelenlegi görnyedt tartásommal, sírni kezdek. Azt akartam, hogy Isten most válaszoljon nekem! Már szóba sem jöhetett a tanítás, hiszen szinte tehetetlen voltam. Kérvényeznem kellett korai nyugdíjazásomat. „Uram, most mi legyen?”

Nyüzsgésemben nem hallottam meg az Ő hangját, aki megpróbált figyelmeztetni, megérintette a vállamat, de én nem éreztem. Csak amikor már nagy bajban voltam, és ágynak estem, akkor észleltem csendes, szelíd hangját: „Nyugodj meg és tanuld meg, hogy én vagyok az Isten. A föld minden népe engem fog imádni.” Gyakran valóban lényegtelen dolgokkal foglalom le magam, de az Úr mindig eszembe juttatja, hogy nyugodjak meg, csendesedjek el és tanuljam meg, hogy Ő az Isten, építsem ki a jellemét az életemben, tegyem félre az önzésemet, hogy megöntözhessen a Szentlelkével. Valódi beteljesülés? Csak vele lehetséges!

Lindale A. Daniel