A vaj nélküli keksz

„Mikor lábamat édes tejben mostam…” (Jób 29:6)

Amikor Duke, a chiweenie (csivavaés tacskókeverék) hozzánk került, egyáltalán nem szeretett ott lenni. Szeretett „nagyija” az idősek otthonába költözött, ahová nem vihetett magával házikedvencet. Az unokái dolgoztak, és nem volt idejük Duke-ra. Amikor a kutyus hozzánk került, elhagyatottnak érezte magát, és nem találta a helyét. Nem vette figyelembe a jelenlétünket, és nem engedett közel magához. Amikor először vittem sétálni, lehajoltam, hogy kihúzzak egy tövist a mancsából, de ő azonnal megharapott. Akkor is harapott, amikor megpróbáltuk levenni az ágyról, egy székről vagy kivenni az ágy alól. Végül egyszerűen csak békén hagytuk, etettük, sétáltattuk, de nem simogattuk vagy ölelgettük.

Megtűrtük egymást. Éjjel egy pokrócon aludt az ágyunk lábánál. Minden reggel végignézte, ahogy két macskám felugrik a párnámra üdvözlésért és simogatásért. Én megsimogattam őket, és gügyögtem nekik. Duke csak nézett ragyogó kis szemével. Egy év vagy több is eltelt, mikor egy reggel, a macskák távozása után Duke felkapaszkodott mellém az ágyba, és az ölembe ült. Ő is szeretgetést kért. Figyelte a macskákat, és ő is vágyott arra a szeretetre, amit tőlem kaptak. Ezután már gond nélkül engedte, hogy simogassuk, ölelgessük, szeretgessük. Ő lett a férjem különleges kisállata.

Duke életének értelme az étel volt. A férjem szerette a saját tányérjáról etetni, sokszor kedveskedett neki csemegékkel, melyeket Duke hálásan fogadott el, és örömmel kebelezett be. Duke bármire képes volt az ételért. Különösen azt a fehér kekszet szerette, amit gyakran kapott tőlünk, egészen addig, amíg egy alkalommal tévedésből egy vajas kekszet nem adtunk neki. Ezután Duke már csakis vajas kekszet fogadott el tőlünk. El is terjedt a szólás a családunkban, hogy a vaj nélküli kekszet nem is érdemes megenni. És rádöbbentünk, hogy ezt sokszor, sokféleképpen alkalmazhatjuk.

Jób életének kényelmesebb, virágzóbb időszakára visszagondolva így szólt: „Mikor lábamat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott.” (Jób 29:6) Egy másik fordítás szerint: „Lépteimet vajban mostam.” Vajon mi megelégszünk egy száraz, rágós keksszel életünkben, vagy megengedjük Istennek, hogy szeressen, és segítsen egy valóban gyönyörűséges kapcsolatot kialakítani vele? Dávid ezt írta: „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16:11) Ahogy Duke megkívánta a macskáknak adott szeretetet, sok ember is észreveszi az életünkben Isten szeretetét, és a maga módján ő is vágyik egy ilyen szeretetteljes kapcsolatra vele.

Ahogy a vaj nélküli kekszet nem érdemes megenni, úgy nem érdemes Isten nélkül sem élni.

Edna Maye Gallington