Egy anya látomása

„Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jelenések 3:20)

Ahogy imádkozom, Isten gyengéden félrevonja az élet ablakának függönyét, és látom Őt a gyermekem szívének ajtajánál: türelmesen kopogtat, halkan a nevét szólítja. Hangja csupa szeretet. Fülét a szív ajtajára tapasztja, hátha meghall egy akármilyen gyenge választ a másik oldalról. A gyermekem lassan a kilincsre teszi a kezét, de még tétovázik. Jézus újra kopog, és őt szólítja. A gyermekem vajon meghallja a hívást? Miért nem kopogtat a Megváltó erőteljesebben, miért nem hívja hangosabban? A gyerekem újra az ajtó felé fordul. Lelki szemeim előtt én is ott állok lábujjhegyen Krisztus háta mögött, hogy lássam, kinyílik-e az ajtó. Biztos vagyok benne, hogy Őt nem zavarja a jelenlétem, hiszen annyit imádkoztam ezért. Ahogy Jézus leengedi a kezét, az ajtó lassan kinyílik.

„Köszönöm, Úr Jézus!” Lelkesen Jézus mellé állok. Prédikáltam, könyörögtem, kértem ezt a pillanatot. Olyan régóta vágytam erre. A gyermekem, mielőtt még az Üdvözítő csodálatos arcát meglátná, észrevesz engem. Mielőtt még Isten egy szót is szólhatna, ő újra becsapja az ajtót, és még egy lehetőség úszik el.

Könnyes szemmel nézek Krisztusra. Ő gyengéden átfogja a vállam, és kedvesen rám néz, mielőtt megdorgálna és megfegyelmezne. Igen, miért nem láttam ezt korábban? Fájdalmas, de meg kell értenem. Nekem nem volt ott a helyem. Felnőtt gyerekem üdvössége, megmentése nem az én terhem. Én nem tudom megszabadítani őt. Sem most, sem máskor. Soha.

Látom, hogy a gyermekemnek szüksége van Megváltóra, de az nem én vagyok. Ő már mindent hallott, amit én Jézusról neki mondani tudtam, nem is egyszer. Nincs szüksége több információra, hanem Isten megértésére Isten és nem anya által.

Nem könnyű félreállni és utat engedni az Úrnak. Neki többször kellett figyelmeztetnie erre, és ezek a figyelmeztetések felszabadítottak a teher alól, amit nem is nekem kellett volna cipelnem. Szabadon használhatom „néma” bizonyságtételem, amely, remélem, rámutat arra a Jézusra, akit szeretek, és akit megismertem. Szabadon imádkozhatok újra és újra, és szerethetem a gyermekeimet olyannak, amilyenek, hiszen csodálatosak. Viccesek, érdekesek és elképesztően tehetségesek.

Most, ha a gyermekem megnyitja szíve ajtaját, hadd lássa az enyém helyett Jézus arcát.

Becky Joyner