Előre fizetve

„Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40)

Éppen befejeztem a főiskola harmadik évét, amikor az a ragyogó ötletem támadt, hogy a nyarat nagynénémnél és nagybátyámnál töltöm Washington DC-ben (USA). „Felüdülés lesz dolgozni egy kicsit. Elvégre kitűnő gépíró vagyok. Bármelyik cég örömmel felvenne” – gondoltam. Hát ez nem történt meg! Miután már túlságosan sokat vártam egy interjúra, végül vallásos könyveket kezdtem árulni a Neely testvérek jóvoltából.

A hét folyamán minden rendben ment, de az imádat napján, amely számomra a szombat volt, nagyon egyedül éreztem magam. Rokonaim, akik nem osztották a hitemet, azt szerették volna, ha velük töltöm az időt. Bár szerettem őket, én mégis gyülekezetbe akartam menni. Abban az időben nem voltak számítógépek, mobiltelefonok, vallásos televízióadók vagy más olyan médiaplatformok, amelyeken istentiszteletet nézhettem volna. Ültem hát a teraszon, olvastam, szunyókáltam, újra szunyókáltam és újra olvastam egészen naplementéig. Nagyon nyomorultul éreztem magamat.

Kétségbeesésemben megkértem a nagynénémet, hogy vigyen el a legközelebbi gyülekezetbe, és én majd a végén hazajutok valahogy. Nem volt elragadtatva az ötlettől, de én bíztam benne, hogy találkozom egy főiskolai ismerősömmel, aki hazavisz.

Aznap két idegen, Laura és Terrell Danley meghívott az otthonába vacsorára. „Köszönöm, Jézusom!” Kimondani sem tudom, milyen meleg vendégszeretettel fogadtak. Pontosan erre volt szükségem. Minden héten kerestem őket istentisztelet után, és gyakorlatilag meghívattam magam hozzájuk. Soha nem éreztem, hogy nem szeretnek, vagy nem látnak szívesen.

Később elkezdtem szakmai pályafutásomat, férjhez mentem, gyerekeim, majd unokáim születtek, és nyugdíjba vonultam. A Missouri állambeli Kansas Cityben levő otthonunkba 48 éven keresztül minden szombaton meghívtunk valakit a szombati istentisztelet után egy közös étkezésre. Terrell Danley testvére a mi gyülekezetünk tagja volt. Milyen kicsi a világ! Majd 2012-ben a georgiai Atlantába költöztünk, és ott is folytattuk ezt a vendégszeretet-missziót. Nem állítom, hogy a legjobb szakács vagyok, de a férjemmel, Walterrel együtt őszinte szeretettel fogadjuk a vendégeinket. Miért? Azért, mert több mint 50 évvel ezelőtt egy család a barátjául fogadott. Ugyancsak első kézből tudom, milyen érzés egyedül lenni szombaton, és milyen érzés, amikor valaki szeretettel elhív egy kellemes vacsorára.

Van valaki, aki nagy áldást jelentett az életedben? Lehet, itt az ideje, hogy visszafizesd a jó cselekedetét.

Shirley Sain Fordham