Látogatás a börtönben

„Kicsoda szakaszt el minket Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás vagy üldözés vagy éhség vagy meztelenség vagy veszedelem vagy fegyver-é? Amint meg van írva, hogy: Teéretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágó juhokat.  De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, azáltal, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet… nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róma 8:35–39)

Nagyon szomorú dolog, amikor nők kerülnek börtönbe. Afrikában láttam és tapasztaltam ezt. Sokakat közülük nem is nyomós ok miatt zárnak el, egyszerűen csak azért, mert senkit nem érdekel a sorsuk. Sokuknak kevés esélyük marad a szabadulásra.

Egy alkalommal megkértek, hogy tartsak beszédet mintegy kétszáz női fogolynak. Őszintén imádkoztam, és tanácsot kértem a barátaimtól, majd eldöntöttem a témát:

„Semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől”. Egy orvos-misszionárius csapattal mentem be a börtönbe.

A nők négy beton hálóteremben aludtak vékony matracokon, szanaszét a földön. Mindenkinek volt egy kis szürke takarója. Amikor megkérdeztem, hogy hol vannak a párnáik, ők csak nevettek.

Magasan, a plafon közelében egy rácsos nyílás engedte be a levegőt és a fényt. A falakat pattogzó festék és csúnya firkák borították. Egyeseknek kisbabáik voltak, akik kiságyakban feküdtek a gyerekszobában, ameddig betöltötték a négyéves kort, amikor aztán hazakerültek a család többi tagjához vagy ennek hiányában árvaházba. Minden nő csíkos ruhát viselt, amelyen egy vagy két betű tudatta, miért lettek elítélve. Az elkövetett vélt vagy valós kihágások nagyon különbözőek voltak. Egyikük forrásban levő vizet öntött erőszakos férjére. A másik esetében a rendőrség illegális kábítószert talált az autóbuszon az ő ülése alatt. Voltak, akiket az elszökött férjük által ellopott és az otthonukban megtalált autókulcsokért vagy számítógépekért zárták be.

Az udvarokat elválasztó fakerítésen keresztül áthallatszott a férfibörtön morajlása, ahol több mint kétszázan vannak, egyesek az itt levő nők férjei. Az udvaron gyönyörű kisgyerekek játszottak a füvön. Az anyukáknak adott banán volt a gyerekek uzsonnája. Nyilvánvaló volt, hogy mindannyian vágynak lelki táplálékra és szabadságra. Lelkesen énekeltek és táncoltak, amikor vidám, keresztény énekeket játszottunk le nekik, majd készségesen imádkoztak. Hiszem, hogy Isten hallotta és elfogadta a dicséretüket. Csodáltam bátorságukat, és biztosítottam őket arról, hogy – bár nem tartottam magam megfelelően alkalmasnak erre a feladatra – helyzetük ellenére semmi sem szakíthatja el őket Isten szeretetétől. Hiszem, hogy megértettek engem.

Joy Marie Butler