Ne engedj el!

„Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” (Zsoltárok 139:10)

A múlt héten Kaliforniába repültem, hogy 91 éves, vak nagynénémmel töltsek pár napot, aki jelenleg egy idősek otthonában él. Ő gyakran mondogatta, hogy olyan vagyok neki, mintha a lánya lennék, mégis amikor valamiért dühbe gurult, nagyon csúnyán beszélt velem és másokkal is. Ennek ellenére nagyon szeretem őt. Az öregedés folyamata kikezdte a testét és sajnos az elméjét is. Rémült gyermekként tiltakozik, amikor a gondozók gyengéden próbálják megmozdítani.

A nénikém soha nem foglalkozott a vallással, de egy alkalommal nekem ajándékozta gyermekkori Újtestamentumát. Az utolsó oldalra akkori tízéves gondolkodásával aláírta az ott kinyomtatott hűségfogadalmat. Hároméves koromban néhai anyám megtanított a nénikémért imádkozni. Nem sokat tudatosítottam magamban akkor. Azt sem tudtam, miért nevezték „túl pirosnak” a körömlakkját. Nem voltam elég idős ahhoz, hogy felfogjam felelőtlen életének és alkoholizmusának következményeit. Nagymamám, aki velünk élt, csak annyit jegyzett meg: „ő jobban tudja”.

Évekkel később olvastam Manassé királyról (2Krón 33.; 2Kir 21. fejezet). Ő is „jobban tudta”. Csak annyit tudott, hogy bálványimádásra vezette a népet. Csak annyit tudott, hogy sok ártatlan embert megölt, és vérrel töltötte meg Jeruzsálemet (2Kir 21:16). És amikor ez a vadember az ellenség kezére került, képes volt Istenhez fordulni: „Elengedtelek, Uram. Nem kapaszkodtam beléd. Kérlek, ne engedj el engem.” És a Biblia azt írja: „És könyörögvén hozzá megkegyelmezett néki, és meghallgatván könyörgését visszahozta őt Jeruzsálembe, az ő országába. Akkor ismerte meg Manassé, hogy az Úr az igaz Isten.” (2Krón 33:13) El tudjátok ezt hinni? Persze, hiszen Istenről van szó.

Tehát a nénikém ágya mellett ültem a múlt héten, pontosan miután ő egy zuhanyozás után nyöszörgött. Nekem is könnyek csorogtak az arcomon, miközben ősz haját simogattam, és a fülébe súgtam: „Nénikém, nagyon szeretlek. Jézus is szeret téged.” Vak nénikém lassan a hangom irányába fordította a fejét. „Egy napon nemsokára mindnyájan újra jól leszünk. De most mondd el Jézusnak, hogy ne engedjen el, és Ő nem fogja megtenni.” Nagynéném az ég felé fordította arcát, és szája mosolyra húzódott. Megszorította a kezem.

Mindig csodálkozni fogok azon, hogy Isten nem engedte el a gonosz Manassé királyt. Feltételezem, hogy a nénikémet is védelmező karjában tartja. Nem kételkedem abban, hogy amikor végül bűnbánó szívvel felkiáltunk hozzá, hogy fogjon és ne engedjen el, Ő megteszi. Tulajdonképpen biztos vagyok ebben.

Carolyn Rathbun Sutton