2021. január 25., hétfő
Hagyjuk hátra a sót
„Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Filippi 3:13–14)
Ne értsetek félre! Szükségét érzem a múlt felkutatásának és a felszínre bukkanó igazság elfogadásának, bármi legyen is az. A Biblia ezt írja: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Jn 8:32) Ugyanakkor a „ha tudod az igazságot, boldogulj vele” típusú elvnek vagyok a híve. Gyertek, beszéljünk egy kicsit egyes örökölt és gyakorolt hajlamokról, hogy megtanuljuk, hogyan imádkozzunk a győzelemért.
Meggyőződésem, hogy Istentől kell kérnünk az újjászületést, mert első születésünk bűnben volt, és bűnben fogantattunk. Egyetértek George Santayana ezen kijelentésével: „Akik nem emlékeznek a múltra, annak megismétlésére ítéltetnek.” (George Santayana: The Life of Reason in Common Sense, 284. old.) De eljön az idő, amikor hátra kell hagynunk a sót. Hogy mit jelent ez? Az én bemutatásom helyett engedjétek meg, hogy elétek tárjam a Szentírás egyik emlékezetes nőtestvérének a magyarázatát.
„Lót testvérnő” (1Móz 19:26) nem sokban különbözött bármelyikünktől. Szeretjük a nagy leárazásokat, az otthagyhatatlan cipőket és ruhákat. Lót testvérnő azt kívánta, amit a legjobbnak vélt családja számára: a legkitűnőbb iskolákat és a legtöbb kulturális programot. Önmagukban ezek a dolgok nem rosszak.
Lót testvérnőnek az volt a gondja, hogy egy bizonyos alkalommal nem bízott Isten Szavában, nem változtatott útirányt, és így nem kerülhette el a sótömbbé változást. Ha őszinték vagyunk, nekünk is gondjaink vannak a változásokkal, a változtatásokkal. De eljött az ideje, hogy többé ne nézzünk vissza. Lehet, hogy szelektívebben kellene megválasztanunk a baráti körünket, amikor Isten egy kevésbé járt útra hív el bennünket. Vajon túl személyeskedő volnék? Időnként nehéz egyszerűen elengedni a múltbeli sérelmeket, fájdalmakat, gyászt. Sokszor azért nem akarjuk elengedni őket, mert úgy véljük, ezek a személyiségünk, létünk meghatározói.
Lehetséges, Lót testvérnő nem hitte el, hogy az Úr valóban új életet adhat neki. Talán így gondolkodott: „Tudom, milyen az élet Szodomában, de félek az ismeretlentől is.” Lehet, a gyermekeiért aggódott, akik hátramaradtak. Bármi történt is azon a végzetes napon, Lót felesége hátrafordult és visszapillantott. A mi történetünk is az övéhez lesz hasonló, ha nem feledjük el a hátunk mögött levőket, és nem lépünk előre Isten elhívásának jutalmáért, amely Jézus Krisztusban van.
Testvéreim, amikor a Megváltó azt mondja, hogy ideje változtatni, akkor lépjünk előre, és hagyjuk hátra a sót.
D. Mobley