Újra talpon

„Vénségetekig én vagyok az, és megőszülésetekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom.” (Ésaiás 46:4)

Összetörtem, amikor lányom felhívott és kijelentette: „Anya, Quana nem néz ki jól.” „Vidd be az ügyeletre. Azonnal!” – válaszoltam rögtön. Még most is eszembe jut, mennyire összetört az egész család, amikor a tesztek kimutatták, hogy drága kis ötévesünk majdnem kómába esett, mert a vércukorszintje meghaladta az 500-at. Azonnal beutalták a kórházba, és elkezdték a kezeléseket. Később pedig felállították a diagnózist: cukorbetegség (diabétesz).

Az ötéves Quana cukorbeteg volt. 1-es típusú. Valóban nehéz volt elfogadni, hogy egy aprócska, ötéves gyerek a cukorbetegség terhével éljen.

Mennyi ideig? – gondoltam. Azt csak a jó Isten tudja.

Quana megtanulta megmérni a vércukorszintjét és beadni magának az inzulint. Míg a többi gyerek, ha úgy akarja, kezét lóbálva, szabadon mehet el a játszótérre, az üzletbe, az iskolába, a gyülekezetbe, zsúrokra, vagy ahová csak akar, az én kis unokám mindig magával kell vigye a kis orvosi táskáját.

De tudjátok, mit? Isten kipótolja a hiányosságainkat.

Quana mindig a legjobb tanuló volt az iskolában. Kellemes természetű, együttműködő gyermek kiváló memóriával. A most már tízéves kislány rengeteg bibliaszöveget tud kívülről, köztük a Jelenések könyve teljes 22. fejezetét.

„Nagymama, az osztálytársaim azt mondják, hogy én mindig mosolygok – szokta mondani. – Tudod, ha a mennybe megyek, többé nem leszek cukorbeteg, és azt ehetek, amit csak akarok.”

Felemelő tudat, hogy még egy cukorbeteg kisgyerek is felül tud emelkedni az állapotán, és várja az áldott reménységet. Én is alig várom, hogy együtt ehessünk az élet fájáról, melynek „levelei a pogányok gyógyítására valók” (Jel 22:2).

Hyacinth V. Caleb