Megtalálva

„Ha megtalálta, felveti az ő vállára örülvén.” (Lukács 15:5)

„Ez az én macskám” – szólt a fiatalasszony. Ránéztem Busterre, ahogy csendesen üldögélt a hátsó teraszomon álló idegen karjában.

„Buster a te macskád?” – kérdeztem tőle elképedve. Még korán reggel volt.

„Buster?” – Most meg ő nézett rám furcsán, zavarodottan. – „Ez Cujo. Tizenhárom éves. Egész életében nálam volt. Az én szekrényemben született. És három héttel ezelőtt tűnt el.”

Ó, tehát eltűnt. Három héttel ezelőtt. Kezdett összeállni a kép.

„Már mindenhol kerestem.” Elvigyorodtam:

„Örülök, hogy sikerült megtalálnod. Ő a legaranyosabb kis fickó. Egyszerűen csak megjelent itt... három héttel ezelőtt.”

A nő megkönnyebbülten sóhajtott fel.

„Etettük, és kitettünk neki egy alvóhelyet” – folytattam, odamutatva. – „Busternek szólítottuk.”

A fiatal nő erre elmosolyodott:

„Köszönöm, hogy gondját viseltétek” – mondta.

Ahogy végignéztem Buster/Cujo távozását gazdája járművében, elgondolkodtam nagy kalandján, nagy szökésén. Sokszor mi is hasonló lépéseket teszünk. Türelmetlenül próbálkozunk, hogy egy óvatlan pillanatban kisurranhassunk, és megízlelhessük a „szabadságot”, egy olyan életet, amely különbözik az addig megszokottól.

Néhányan kiszöktünk Mesterünk házából. Lehet, hogy szerettük is az új életet. Biztos vagyok benne, hogy nem értettük meg ennek valós veszélyeit, ahogy Buster sem. De nagyon-nagyon veszélyes „odakint”.

Ahová tartozunk, ott vagyunk a legnagyobb biztonságban vele, aki ismer és szeret minket. Vele, aki megkeres, ha eltévedünk. Integettem Busternek, és csak reméltem, hogy ezután már bent marad biztonságos otthonában.

Hiszem, hogy én is ezt teszem.

Carolyn K. Karlstrom