Orvosi csoda

„Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jakab 5:16)

Amikor a férjemmel együtt kiléptünk a szülészet kapuján második gyermekünk születése után, egyáltalán nem tűntünk lelkes, új szülőknek. Nem tartottuk a karunkban azt a bebugyolált, édes kis csomagot, hogy óvatosan betegyük az autós hordozóba, és bekössük első, hazafelé vivő útjára. Nem. Ottalvós csomagunkkal és rengeteg anyatejtároló üveggel hagytuk el a kórházat. Tökéletes terhességem a 39. héten, csupán 45 perc vajúdást követően ért véget. Gyors érkezése miatt kisfiunknak, Lucasnak folyadék ment a tüdejébe, és születése után pár másodperccel már vitték is az újszülött intenzív osztályra. Így csupán pár pillanatig tarthattam a karomban.

A következő nyolc nap készületlenül ért minket: mindig le kellett fertőtlenítenünk a kezünket, mielőtt hozzáértünk, végig kellett néznünk, ahogy megszúrják az aprócska sarkát, a nővérek minden használt pelenkáját megmérték, a beszélgetéseinkbe olyan kifejezések kerültek be, mint oxigénellátottsági zavar vagy légzési elégtelenség (RDS). Míg egyes szülőket figyelmeztettek az esetleges koraszülésről és ennek következtében az újszülött intenzív osztályon történő gondozásról, sokan nem tudják, mi vár rájuk, ameddig oda nem kerülnek. Mégis, a körülmények ellenére is hamar felismertük, hogy kisbabánknak szeretetre és gondoskodásra van szüksége, amit semmiféle technológia vagy szakképzett kórházi személyzet nem adhat meg neki.

Ahányszor beléptünk az intenzív osztály ajtaján, az ott-tartózkodó szülők arcán, szemében fájdalmat, stresszt, könnyeket, félelmet, kételyt és szomorúságot láttunk. Ez az egészségügyi egység sok szenvedést rejt, és nagy nyomásnak van kitéve. Nem segíthetünk, csak imádkozunk azokért a kisbabákért. Aztán sorban, egyenként kimondják egy-egy kicsire: már eléggé megerősödött ahhoz, hogy végre hazamehessen. Ha nem lett volna ott a mi kis harcosunk, soha nem jutott volna eszünkbe, hogy az újszülött intenzív osztály babáiért imádkozzunk, vagy legalábbis nem úgy, ahogy megtettük. Megtanultunk imádkozni másokért és felemelni, támogatni őket, akik lehet, ugyanolyan gondokkal küzdöttek, mint mi magunk.

A többi kisbabával ellentétben Lucas nem volt oxigénmaszkra kapcsolva, és nem került inkubátorba. Harcolt azért, hogy önerőből lélegezzen. Most már egy tökéletesen egészséges kisbaba. Jó egészségnek örvend, és sok örömöt hoz az életünkbe.

Megtapasztaltuk az ima és a gyógyulás közötti lelki kapcsolatot: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5:16)

Sylvan Ramhit-Randriamialison