Menedékem

„Menedékem és pajzsom vagy te; igédben van az én reménységem.” (Zsoltárok 119:114)

A hóval borított januári kert mintha folyton ezt suttogta volna: „Emlékszel rám?” és „Ki vagy te?”

A téli fagy valójában túlságosan sok ideig tartott távol tőle. A hosszan tartó hideg rátelepedett a földre, mégis mágnesként vonzott a kert. Folyton hívogatott. Ahogy ma reggel végigsétáltam az ösvényeken, a fejem és a kezem szinte elzsibbadt a hidegtől, de megújult lelkesedéssel néztem körbe.

Szerettem volna a gyakorlatba is átültetni a belső indíttatásomat és elkezdeni a kerti munkát. Ezer magot szerettem volna elvetni, felosztani a melegházat, de egy pajkos szél a lábam köré seperte a lehullott faleveleket, emlékeztetve rá, hogy még csak január van.

Végignéztem a néma kerten: rozsdás csupaszságán, a téli árnyakon, melyek egy temető szomorúságával borították be a lecsupaszított vázakat. Mindez az emberiség kérlelhetetlen sorsára terelte a gondolataimat.

Minden lehullott levél, minden kopasz faág a tegnap tovatűnt halandósága. Minden tűlevél, inda, a kert talaján felgyülemlett szerves hulladék, mind a végesség és a reménytelenség durva figyelmeztetései. Mind ezt kiáltják: „Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, s ismét porrá leszel.” (1Móz 3:19) Az elkerülhetetlenség érzése mindent átfog.

Majd hirtelen a szemem sarkából észreveszem azt a gyengéd, vöröses villanást a konyhaablakomban lógó viharlámpában. A fény bronz-arany sugarakban árad, eloszlatva komor gondolataimat. Mint a méz terjed szét a lelkemben, optimizmust és hitet ébresztve.

Meleg, kivilágított otthonom Isten ígéreteinek emlékeztetője. Ő a világosság, melyből az emberiség élete származik. Ő a mi biztos menedékünk az élet viharaiban. Ettől az elmém elcsendesült. A szívem megnyugodott.

„Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (1Kor 15:22)

Olga Valdivia