Az én utam

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” – Zsolt 46:2

Kétezerkilenc decembere volt, és mint minden ember, én is karácsonyra készülődtem. Akkor kaptam a hírt, hogy mellrákom van. Összetörtem. Annyi kérdésem volt:

Vajon ez lesz az utolsó karácsonyom? Túlélem-e a következő évet? Ki neveli majd fel tizennégy éves lányomat? Hogy fog boldogulni nélkülem? Mi lesz a férjemmel nélkülem? Csak néhány közeli barátnak és gyülekezeti tagnak mondtam el a bánatomat.

„Jenetta” – vigasztalt az egyik testvérnő. – „Istennek semmi sem túl nehéz.” Néhány nappal karácsony előtt került sor a műtétre. Imádkoztam gyógyulásomért és azért, hogy ne havazzon, mert az időjárás-előrejelzés erős havazásra figyelmeztetett. – „Ne aggódj! Karácsonyra otthon leszel!” – nyugtatott meg a nővér.

A műtét előtti napon nagy mennyiségű hó hullt. Azt tanácsolták, hogy csak sürgős esetben keljünk útra. A műtét előtti este azért aggódtam, hogy az időjárás miatt az orvosi csapat nem tud időben eljutni a kórházba, és a beavatkozást elnapolják. Attól is féltem, hogy nem ébredek fel az altatásból. Annyi mindenen gondolkodtam, hogy szinte semmit nem aludtam.

Reggelre mindent hó borított. Nem lehetett megállapítani, hol kezdődik az út, és hol végződik a járda, a hőmérséklet is nagyon lecsökkent. Hat órára a férjem letakarította az autót, és néhány próbálkozás után sikerült beindítani. Sötét volt, és kemény hideg. Az autó jobbra-balra csúszkált az úton, de eszembe se jutott, hogy maradjunk otthon. Szerettem volna minél hamarabb túl lenni a dolgon. Nagy megkönnyebbülésemre, amikor bejelentkeztem, értesítettek, hogy a sebész már megérkezett. A rossz időben ő is keresztülutazott a városon, hogy elvégezze a műtétet. Megtanultam, hogy ha kérünk valamit Istentől, nem kell elmondanunk Neki, hogyan válaszoljon az imánkra. A választ és a megoldást bízzuk csak Rá. Ő mindent ellenőrzése alatt tart, még az időjárást is. Amikor nehéz, csúszós talajra ér a lábunk, egyszerűen bízzunk abban, hogy az Úr biztonságos utat nyit előttünk.

Jenetta Barker