Isten hozott!

„Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással.” – Kol 4:2

Az olvasóteremben az egyik munkatársam szemináriumot tartott a megfelelő időbeosztásról. Megkért, hogy töltsünk ki egy kérdőívet, miközben megjegyezte, mennyire segített ez neki azokban az időszakokban, amikor több munkát osztott ki magának, mint amennyit el tudott végezni. Ismerem ezt az érzést. Az irodámba visszatérve, gratuláltam neki e-mailben az előadásért, majd rápillantottam az órámra, és gyorsan elkezdtem kitölteni az űrlapot. Öt órával később – már a saját konyhámban – átnéztem az űrlapomat. A rubrikákat a már elvégzett feladatokkal töltöttem ki, a margóra pedig azokat írtam fel, amiket a továbbiakban kellett megtennem: ingázás, tanítás, találkozók, irodai munka, osztályozás, szerkesztés, diáklátogatás, stb. Nyugtalan éjszakákkal „jutalmaztam” zsúfolt napjaimat.

Másnap, korán reggel, a munkában, köszönő válaszlevelet kaptam a kollégámtól. Záró sorai megragadták figyelmemet: „Remélem, sikerült kitöltened a naponkénti teendők jegyzékét, és felfedezted, mi hiányzik róla. Én is a nap végén döbbentem rá, hogy hiányoznak életem valóban fontos dolgai: a rutin-teendők. Ez a felfedezés mintha azt mondta volna: „Isten hozott!”

Végignéztem a táskámba gyűrt papírt. Mit nem vettem észre? Egy találkozót? Egy határidőt? Ahogy az időbeosztást figyeltem, könnyes lett a szemem. Mi volt az a napi rutin, amit észre sem vettem? Az ima! A lapomon nem jelent meg a személyes áhítat, sem a tanulmányozás vagy a bibliaolvasás! Tulajdonképpen amikor az ébresztőóra megszólal, az első dolgom az, hogy imádkozom. Egész nap imádkozom! Amikor felébredek, mielőtt kiállok tanítani, amikor belépek egy gyűlésre, amikor beülök az autóba! Tegnap két órát ültem egy találkozón, de nem töltöttem el este is két órát személyes beszélgetésben a Megváltómmal. A naponkénti ima rutinná vált számomra. Hogy történhetett ez meg?

Előttem vannak a lecketervek, át kellene néznem őket, mert egy óra múlva tanítok. De nem töltök több időt ezzel, hiszen úgyis tudom, miről lesz szó. Bezárom irodám ajtaját, és elcsendesedve leülök. Előveszem a Bibliám, és hangosan felolvasok egy zsoltárt. Letérdelek a kemény földre és imádkozom. Csak így hallhatom meg, mit mond a szívem az agyamnak: „Isten hozott!”

Dixil L. Rodríguez