Január 26. - Elment

„Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála.” – Zsolt 116:15

Elment. Még mindig a szomszédban lakik, de szegény 101 éves anyósom már nem tud értelmesen társalogni, és nem tudja, ki vagyok. Közös utazásunk negyvenkét évvel ezelőtt kezdődött egy meleg michigani estén, amikor epres pitét ettünk szerény otthonának szeretetteljes légkörében. Kedves, csendes, szerető aszszony volt. Tizenhárom hónappal később lettem a menye. Nemsokára felfedeztem, hogy anyósom életét az áldások sora határozza meg. Szerető szíve, ölelő karja, szorgos keze mások áldására szolgált.

Amikor néhány évvel ezelőtt tragikusan elveszítette szerető segítőtársát és legjobb barátját, aki akkor nyolcvanhét éves volt, elhatározta, hogy a szomszédunkba költözik. Nagyon jól éreztük magunkat, megosztottuk egymással az ebédünket, vásárolni jártunk, mindenben segítettük egymást. A férjemmel, Kennel együtt, élveztük csodálatos főztjét. Gyönyörű időszak volt, de sajnos nem tartott sokáig. A férjemnek egy nap az a fájdalmas feladat jutott, hogy el kellett vennie tőle az autókulcsot. Egyre többször szorult segítségre, már a befőttes üvegeket sem tudta egyedül kinyitni. Kedvenc receptjeinek összetevőit elfelejtette, a burgonyát odaégette. Kénytelenek voltunk riasztó életmentő karkötővel ellátni. Pedáns, mintaanyósom elfelejtett fürödni, egész nap hálóruhában járkált, és a karosszékében ülve sósperecet és cukorkát rágcsált ebédidőben.

A következő fájdalmas feladat a napi felügyelet megszervezése volt. A testvérnőkkel programot írtunk, amelybe az ebédkiszállítás, a takarítás és az állandó videófelügyelet is beletartozott. Amikor éjjel felriadt, Ken átment, leült az ágya szélére, majd kedvesen megnyugtatta őt.

A következő szakaszban már gondozókat kerestünk, telefonálgattunk. Nem hagyhattuk magára. Önállósága megszűnt, és ez nagyon fájdalmas volt számunkra. Ahogy napról napra mind jobban elveszítette józan ítélőképességét, szívemben gyászoltam ezt a hatalmas veszteséget, az élet e borzalmas valóságát. Ez az értékes személy, aki istenfélelemben nevelte fel a férjemet és négy nővérét, most újra „gyermek” lett. Én pedig egyre jobban várom Jézus mielőbbi visszatérését. Nem örökre távozott. „Ímé mindent újjá teszek.” (Jel 21:5)

Sandy Colburn