Őszinte, türelmes együttérzés

„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal.” – Róm 12:15

Az egyik barátnőm szomorú hírt közölt telefonon: testvérét súlyos, áttétes agyrákkal diagnosztizálták. Összeszorult a gyomrom, és el sem tudtam képzelni, hogy fogja a barátnőm ezt a helyzetet kezelni.

Két évvel ezelőtt a férjemnél is agydaganatot fedeztek fel, és hasonló helyzetben voltam. Mindent üresnek éreztem, önmagamat is. Hatalmas szakadék tátongott előttem. Haldokoltam legbelül. Abban az időszakban a családtagok és a barátok felajánlották segítségüket, látogattak, velünk imádkoztak, egyszerűen áradt belőlük a szeretet.

Jobban meg tudtam érteni a barátnőmet, mivel én is átéltem ugyanazt a fájdalmat. Bátoríthattam, mert már értettem az agydaganatok működését. Együtt szenvedhettem és érezhettem vele. A tudat, hogy mellette állok, ledöntötte előtte a pánik és a kétségbeesés falát. Vigasztaló szavaim megváltoztatták szemléletmódját, kilátásait, mert olyan valakitől származtak, aki maga is átesett már ezen.

Jézus az együttérzés legtökéletesebb példája. Nem Istenként jött le a földre, hogy megmentsen minket, nem határolódott el az emberektől, nem egyszerűen csak szimpátiával és sajnálattal szemlélte, mi történik körülötte. Emberként jött le, gyermekként született meg, emberként élt és szenvedett. Együttérzése tette Őt tökéletes áldozattá, tökéletes híddá Isten és ember között.

„Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid 4:15)

Az együttérzés azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk ugyanazokat az érzéseket hordozni. Ha saját, próbákban, viharokban átélt érzéseinket alkalmazzuk mások hasonló tapasztalatakor, olyan kapcsolatokat alakíthatunk ki, melyek megváltoztatják életünket, és ezáltal megváltoztatják gyülekezetünket. Isten elvezet bennünket bizonyos emberekhez, akiknek segíthetünk. Nézzünk körül. Fogadjuk el a kihívást. Tegyük félre a szimpátiát, és vegyük elő az empátiát.

Nem osztozunk mindannyian ugyanolyan élettapasztalatokban. Soha nem is fogunk. Isten azonban azt szeretné, ha azonosulni tudnánk mások szívfájdalmával, szenvedésével, szégyenérzetével, visszautasításával és veszteségével. Helen Keller írta:

„Életünk nem hiábavaló, ameddig megédesíthetjük mások fájdalmát.”

Esther Synthia Murali