Pattogatott kukorica – 2. rész

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja… minden vigasztalásnak Istene, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” – 2Kor 1:3-4

A baleset után a kórház intenzív osztályán ébredtem fel, bedrótozott állkapocscsal. Amint az ágyamat kitolták az intenzív osztályról, éppen az eszméletlenül  fekvő ötéves Lynnel kórterme előtt haladtunk el. Az ablakon keresztül láttam,  hogy egy bölcsőszerű rácsos kiságyban fekszik. El kell búcsúznom tőle – gondoltam. Valahogy könyökömre emelkedtem, és ezt mondtam magamban: Isten veled, drágaságom. Édesapám egész életére megtört, és én is folyamatosan küzdök és szenvedek, de Isten megtanított győzedelmesen együtt élni ezzel a tudattal.

Elsősorban, mindig szem előtt tartom, hogy a gyász hosszú, és a fájdalom soha nem múlik el teljesen. Doug, néhai férjem szokta volt mondani: „Az idő enyhíti a fájdalmat. Már nem harap annyira, mint korábban. Kapaszkodj a kellemes emlékekbe.” Másodsorban, folyamatosan szakorvosi segítséget kérek, amikor nehéz időszakok közelednek. Harmadsorban, már nem okolok többé senkit, még magamat sem. Egyszer láttam egy filmet két fiatalról, akik együtt menekültek az öngyilkosságba. A film nagy része arról szólt, hogy miként tudott a négy szülő megbékélni ezzel a veszteséggel. Az egyik alkoholista, a másik munkafüggő lett, a harmadik pedig kijelentette: „Csak beszélek, beszélek és beszélek. Kibeszélem a gyászt, és segítek más gyászoló embereken.” Ez volt az én választásom is. Mennyire jó hatása volt ennek a módszernek!

Negyedsorban, elfogadom Isten vigasztalását, bármilyen formában kínálja fel nekem. Mindig felismerem vigasztaló ölelését. Összetörten, vérezve, sírva állok Isten és az emberek elé, ha tapasztalatom megosztása akár egyetlen embernek is segít. Végül tiszteletben tartom másoknak az enyémtől különböző gyászolási módját.

És hogy gyászolok én? Minden évben Lynnel születésnapján egy tál pattogatott kukoricát viszek a sírjához. Könnyes szemmel idézem fel négyéves lányom szemléltető példáját, mely szerint szeretteink majd „kipattannak” a sírból a feltámadás reggelén. Rég hangzott szavai ma is mennyei vigaszt jelentenek számomra. Jövel hamar, Uram, Jézus!

Bernie Martin Beck