Valaki imádkozott értem

„Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek,és igazságom jobbjával támogatlak.” Ésa 41:10

Energikus, kilencvenegy éves nagymamám két éve egy New Jersey-i idősek otthonában él. Előtte teljes életet élt, minden szombat reggel már kilenc óra előtt jelen volt a gyülekezetben, több mint nyolcvan éven keresztül. Az ima harcosa  volt, és mindig megmondta, amit gondolt. Nemrég légzési elégtelenséggel került kórházba. Amikor beutalták, hirtelen a vérnyomása is leesett, és a sürgősségi osztály orvosa figyelmeztette a testvéremet, hogy nagymamát intubálni fogják.

A testvérem azon a hétfőn szólt nekem, hogy látogassam meg. Amikor odaértem, nagymama megismert, de nem hozta azt a korábban megszokott bátor, erős önmagát. Négy nap múlva az orvos javaslatára le akarták kapcsolni a lélegeztetőgépről. A családdal és az orvosokkal való egyeztetés után úgy határoztunk, hogy a lélegeztetőgépet péntek délután három órakor kapcsolják ki. Felvettem a kapcsolatot nagymama legközelebbi – Kaliforniában, Michiganben, Dél-Karolinában, Virginiában, Marylandben, Pennsylvaniában, New Yorkban és New Jerseyben élő – rokonaival, hogy eljöhessenek, és együtt, egy családként imádkozhassunk. A legközelebbi rokonok és nagymama lelkésze volt jelen a szobában a lélegeztetőgép lekapcsolását megelőző öt percben. Megfogtuk egymás kezét, és úgy imádkoztunk.

A szobából kilépve az orvos közölte, hogy négy óránál többet nem fog tudni önállóan lélegezni. Visszasurrantam a szobába, és az ágy mellé álltam, amikor hirtelen megszólalt: – „Éhes vagyok! Elképzeled, hogy több mint egy hete senki egy falatot sem adott enni?!”

„Nagymama! Már egy hete a kórházban fekszel lélegeztetőgépre kapcsolva, és majdnem meghaltál.” – Lassan, egyenként minden családtag (több mint harminc személy) visszatért a szobába. Amikor mindenki bent volt, nagymama így szólt:

– „Soha ne felejtsétek el a Szentírást! Ez tartott józanul, ameddig a lélegeztetőgépen voltam.” Énekelni kezdett egy ismerős éneket, amely arról szólt, hogy valaki imádkozott érte.

E gondolatok megírása idején az én bátor nagymamám még mindig él, sőt, legjobb napjait éli a mi Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus által. Történetem tanulsága? Imádkozzunk egymásért!

Andrea D. Hicks