Láttam a halálát

„Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.” – 2Kor 5:1

A délutáni műszakban voltam. Csend volt. Első alkalommal voltam ezen az osztályon. Hat betegről kellett gondoskodnom. Gyorsan átnéztem a teendőimet, és beosztottam az időt, hogy mindenkivel annyit lehessek, amennyire szüksége van.

A szoba hátsó részében, az egyik páciensem betegágya szélén egy középkorú aszszony ült. Megtudtam, hogy már napok óta itt van, és gondozza súlyos beteg férjét. Mielőtt eltervezett munkámat elvégeztem volna, a nő egyszer csak felállt és odalépett hozzám: „A tegnap óta semmit nem ettem. Napok óta nem voltam otthon, és sürgősen zuhanyoznom is kellene. A gondjaidra bízhatom őt egy kevés időre?” – kérdezte suttogva.

„Természetesen” – válaszoltam. Ezzel sarkon fordult és elment.

Ameddig az asszony visszatérésére vártam, alkalmam adódott néhány szót váltani a férjével. Éber volt, válaszolt. Megkérdeztem, tehetek-e érte valamit.

„Nem hiszem, hogy bármit is tehetnél most értem.”

„Imádkozhatok érted” – mondtam. Megkérdeztem tőle, hogy hisz-e Istenben és az Ő Fiában, Jézusban, aki megváltja azokat, akik hisznek Benne. – „Hiszel, bízol Benne?” – A férfi igennel válaszolt. – „Ó, Uram, add ennek a drága embernek a te békességedet és nyugalmadat!” – imádkoztam.

Néhány perc múlva a páciens lehunyta a szemét. Odasiettem mellé és láttam, hogy nem válaszol. Hívtam az orvost. Megvizsgálta és megállapította a halál beálltát. Időközben a felesége is megérkezett, akivel közöltük a rossz hírt.

„Hívjak papot?” – kérdezte az orvos.

„Nem” – mondta a nő. – „Ez a nővér már megtette a pap feladatát.”

A szükségben lévők felkarolása olyan feladat, melyet Isten minden munkására rábízott. Ha így teszünk, nem csak áldássá válhatunk másoknak, hanem gazdagabbá tehetjük azok életét, akik felé kinyújtjuk kezünket – az Ő nevében.

Esperanza Aquino Mopera