Anyát keresve

„Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” – Ésa 49:15-16

Négyéves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám odaadott édesapám egyik nővér barátjának, hogy ő neveljen fel. Hat éves koromban ez a barát elküldött a testvéréhez, akinek nem voltak saját gyermekei. „Nagynéninek” szólítottam. Tizennégy éves koromban nevelő „nagynéném” bemutatott egy hölgynek:

„Ő a te biológiai anyád, az édesanyád.” Nem ismertem ezt a nőt, semmi kötődést nem éreztem hozzá. Ott maradt velem egy kevés ideig, majd még aznap hazautazott. Látogatása után megértettem, hogy miért adott nevelőszülőkhöz. Édesanyám egyedülállóként annyira szegény volt, hogy alig tudott gondoskodni önmagáról és a többi testvéremről.

Miután találkoztam vele, gyakran elgondolkodtam azon, hogy miért adott nevelőszülőkhöz, és miért nem látogatott meg soha. Nem volt könnyű ennél a családnál felnőni, de hálás vagyok Istennek az Ő mindennapi gondviseléséért. A nővér, aki végleges nevelő szüleimhez küldött, mindig mellettem volt, testvére által kielégítette személyes szükségleteimet. Volt, amikor nem adtak ide mindent, amit küldött nekem, és emiatt sokat szenvedtem.

Az utolsó iskolai évben nevelőanyám azt javasolta, hogy menjek vissza szülővárosomba, pedig tudta, hogy „örökbefogadásom” óta nem jártam ott. Eleinte azt gondoltam, hogy csak viccel, de nagyon komolyan gondolta, és sürgetett is, így elmentem. Tulajdonképpen már vártam is ezt az utazást, hiszen nem ismertem a testvéreimet, és semmit nem tudtam a szülővárosomról. Amint megérkeztem, elkezdtem keresni édesanyámat. Sajnos a városban nem az általam ismert nevén ismerték. Eltelt egy idő, mire egy számomra addig ismeretlen nagynéném segítségével megtaláltam őt. Úgy tűnt, édesanyám végképp elhagyott engem. Kétségbeejtő körülmények között élt. Őszintén: a kihívások ellenére sokkal jobb sorsom volt a nevelő szüleimnél.

Életem ezen időszakán elmélkedve nagyra értékeltem Ésa 49:15 szavait: „És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem.” Ez a biztosítéka annak, hogy Isten soha nem hagy magunkra minket és nem feledkezik meg rólunk. Gondunkat viseli, Ő a mi valódi „édesanyánk”.

Evelyn Osei-Bonsu