Olivia, Jessie meg én

„Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai.” (5Mózes 33:27)

Egy ugrándozó, szöszke kislány robbant be a gyerekek bibliaórájára aznap reggel, és hirtelen kénytelen voltam egy hiányzó tanítót helyettesíteni a hároméves kislánynál.

„Hol van a tanítóm? Játszhatok puhamacival?” Erre odaadtam Oliviának egy kis mackót, remélve, hogy a puha szőre megnyugtatja. Már nem volt időm előkeresni a filcfigurákat. A kézműves fiókban csak diribdarab papírok, egy tűzőgép és majdnem kiszáradt filctollak sorjáztak. Évek óta nem tanítottam, így kényelmetlenül éreztem magam a szerepben.

Elkezdtem a napi bibliai történetet: „Egyszer néhány anya elhozta a gyerekeit Jézushoz…” „Én ismerem Jézust! – Olivia őszinte tekintete nyomatékosította magabiztos szavait. – Mindig velem van. – addigra puhamaci már lecsúszott az öléből a padlóra. – És beszélek is hozzá – ezt imádkozásnak hívják!” Milyen jó!

A bibliaóra után Oliviával kézműveskedni kezdtünk. Egy elgurult filctoll után nyúltam, mikor az asztal másik felén megláttam valamit: egy kopottas, fehér keretes képet.

Elmosolyodtam a gyerekkoromból származó, régi kép láttán: Jézus volt rajta egy kislánnyal az ölében, emberek álltak körülötte, akik mind 1950-es évekbeli ruhát viseltek. Gyerekként a karjában levő kislány helyébe képzeltem magam naivan. Békésen. Védetten. Elhessegettem a múlt emlékeit, és Olivia elé tettem a fehér keretes képet: „Na, ki ez a kedves férfi, akit ennyi ember vesz körül?” „Jézus” – felelte Olivia. Amikor megkérdeztem, ki ül az ölében, azt vártam, hogy azt mondja, egy kisgyerek, hogy szemléltetve is megerősíthessem a tanulságot. De a pici lány tárgyilagosan csak így felelt: „Hát az Jessie.” „Micsoda?” „Hadd nézzem meg még egyszer. Igen, ő Jessie. Ugye, hogy hasonlít Jessie-re?” (Soha nem tudta megmondani, ki Jessie.) Óvatosan kellett megválogatnom a szavaimat.

Krisztus egyszer azt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket.” De Olivia már hitben „ott” volt! Jessie pedig biztonságban ült az ölében... ahol én is ültem egyszer, bár soha nem gondoltam, valójában milyen sok hely van Krisztus ölében. Milyen széles a karja ölelése. Milyen örök az a menedék. Ezért csendesen azt feleltem: „Hadd lássam még egyszer. Igen, ő lehet Jessie.” Olivia bólintással erősítette meg a válaszomat.

Örökkévaló Istenem, egy gyermek hitével emlékeztettél, hogy ez a mostanra már megöregedett és megözvegyült „kislány” is még mindig biztonságban van örökkévaló karodban!

Carolyn Rathbun Sutton