Jézus visszajön

„Várjuk áldott reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítő Jézus Krisztusunk dicsőségének megjelenését.” (Titusz 2:13)

Már a gondolattól is elfog a reszketés, hogy elveszíthetem egy közeli szerettemet. Nehéz, hogy ne engedjük meg eluralkodni a szomorúságot, talán a félelmet és a szorongást a szívünkön. De gyakran az élet legnehezebb pillanataiban érezzük a legerőteljesebben Isten jelenlétét. Mikor elvész a remény, az Úr akkor is erős marad. Ő itt van velünk, és jó hozzánk.

Váratlanul, több mint 36 év után halt meg a férjem. Megtiszteltetés volt számomra, hogy megmosdathattam és felöltöztethettem, mielőtt a temetkezési vállalkozás elvitte volna a holttestét. Már beszélgettünk a halálról, és megegyeztünk, hogy majd a mennyben találkozunk. Most, hogy Walter elment, azt mondhatom, hogy brutális az elvesztése, és fájdalmas a gyász. A gyász szörnyű, és szökőárként tör rám. Úgy érzem, soha nem készülhetünk fel igazán a búcsúzásra. Istennek nem az volt a terve, hogy megtapasztaljuk az elválás teljes kétségbeesését. De aztán eszembe jut, hogy az Úr is megélte fia elvesztésének fájdalmát. Biztos vagyok benne, hogy sírt, és ugyanúgy fájt a szíve, mint az enyém. Azonban megvigasztal, hogy biztosít: csak ideiglenes az elvesztése.

A gyász valós, és el kell fogadnunk, hogy tovább tudjunk lépni a veszteség útján, mert a veszteség elkerülhetetlen. Az életben mind meg fogjuk tapasztalni. Az egyik unokaöcsém mutatta meg Elisabeth Kübler-Ross könyvét, amiben a gyász öt szakaszát vázolja fel. Segített eligazodni a gyászfolyamat lépésein.*

Thomas Moore író arra emlékeztet, hogy „nincs olyan bánat a földön, amelyet ne tudna meggyógyítani a menny”.** Isten jelenléte kézzelfogható, körülvesz engem és azokat, akik hozzá imádkoznak. Vigaszt, megnyugvást és békét hoz. Szeretetet és reményt lehel gyászoló szívünkbe. Meghajolhatunk, de nem törhetünk meg. Elboríthat, de nem győzhet le a bánat (lásd: 2Korinthus 4:8–9).

Nem halálra lettünk teremtve, csakhogy a bűn behozta a halált. Isten nem véd meg a veszteségtől. De ha szorosan belekapaszkodunk, bátran bízhatunk életadó ígéreteiben. Tudjuk, hogy végződik a történet. A jó Atya már megnyerte a harcot a halál felett!

Szomorú vagyok a halál miatt, hogy gyászolunk és ürességet érzünk. De egy napon már nem lesz több halál (lásd: Jelenések 21:4). Ebbe az ígéretbe kapaszkodom, míg a veszteségemet gyászolom, és jól az eszembe véstem, hogy hamar, már nagyon hamar „reggelre itt [lesz] a vidámság” (Zsoltárok 30:6).

Z. Kathy Cameron

* Elizabeth Kübler-Ross: On Death and Dying, Macmillan, New York, 1969.

** Thomas Moore: Come, Ye Disconsolate, 1816.