Mi lett volna, ha rákérdezek?

„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be Krisztus törvényét.” (Galata 6:2)

Mindannyiunkat érint a halál néha betegség, máskor baleset miatt. Előre is lehet látni, de olykor hirtelen csap le. Akárhogy is éljük meg, felmerülnek a kérdések: Mit fogok kezdeni a hátralévő időmmel? Hogy fogom alakítani a körülöttem levők életét? Hogy lehetek áldás vagy biztonságos hely azok számára, akikkel találkozom, vagy akiket közelről ismerek? Én sokat gondolkodtam ilyenekről.

Pár éve az iskolában, ahol tanítok, megrendezték a félévi sportnapot. Egész nap nagyon elfoglaltak voltunk. Egyszer az egyik kolléganőmmel beszélgettem, aki kijött a sportpályára. Láttam rajta, hogy foglalkoztatja valami. Szomorúnak tűnt, ami nagyon eltért a megszokott viselkedésétől. Nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy jól van-e, de sem az idő, sem a hely nem volt megfelelő. Megfogadtam, hogy másnap szót váltok vele.

A következő nap nem jött be dolgozni, és azt gondoltuk, biztos kimerült. Harmadnap hajnali fél 5-kor több nem fogadott hívásra ébredtem. Visszahívtam, és olyan hírt kaptam, amely örökre megváltoztatta a világról alkotott képemet. A kolléganőnket meggyilkolták, és vele együtt legidősebb lányát és két másik személyt is... Hitetlenség, sokk és szomorúság hulláma öntött el. Aztán dühöt éreztem. Később a félelem is megtalált mint nőt, aki egy olyan világban él, ahol gyakran tekintik feláldozhatónak a nőket. A tanári szobában nehezen tudtuk feldolgozni a veszteséget, munkatársunk halála gyötört minket. Még ugyanazon a héten két másik nőt is megöltek családon belüli erőszakos veszekedések során. De tovább kísértett a kollégám elvesztése, mert már mindig azon fogok rágódni: Mi lett volna, ha beszélek vele? Változott volna valami?

Nőként sokan élünk nem biztonságos helyzetekben. Néhányan közülünk ezt olyan jól elrejtjük, hogy a környezetünkben élők azt hiszik, minden rendben van. Isten azért adott nekünk szemet, hogy lássunk, és szívet, hogy felismerjük a jeleket, ha odafigyelünk másokra. Mi vagyunk nőtestvéreink őrzői. Ha bármilyen figyelmeztető jelet látunk, ne feltételezzük, hogy minden rendben van, csak mert mosoly van az arcukon. Annyira kevés kell ahhoz, hogy őszintén megkérdezzük: „Jól vagy?” Ha ismersz valakit, vagy te magad vagy olyan helyzetben, hogy biztonságos helyre van szükséged, kérlek, kérj segítséget. Vannak rendelkezésre álló források. Ne kelljen senkinek sem átélnie azt a fájdalmat, hogy azt kérdezze magától: „Mi lett volna, ha rákérdezek?”

Greta Michelle Joachim-Fox-Dyett