Én nem tudtam megoldani, de Ő igen (1. rész)

„Noha szegény és nyomorult vagyok, az én Uram gondoskodik rólam. Te vagy segítségem, szabadítóm; ó, Istenem, ne késsél!” (Zsoltárok 40:17)

Rettegve meredtem a kezemben tartott listára. Több tünet is szerepelt rajta, melyekkel az elmúlt években a krónikus májbetegségem miatt küzdöttem: ólmos kimerültség, agyi köd, ízületi fájdalmak, heves szívdobogás – és még sorolhatnám… A múltban már több hepatológusnak (májspecialistának) is megmutattam a listát, de szinte semmi eredményt nem hozott. A válasz mindig az volt: „Igen, ön beteg, de nem annyira, hogy májátültetésre legyen szüksége.” Amikor eszembe jutottak a sikertelen segítségkérési kísérleteim, láthatatlan köpenyként borult rám a csüggedés.

Nyomorúságomban dühösen felkiáltottam: „Istenem, ezt neked kell megoldanod! Belefáradtam a próbálkozásokba.” Könnyek csordultak le az arcomon, és nem mondhatom, hogy már abban a pillanatban békére találtam, de megkönnyebbüléshez hasonlót éreztem, amikor kiengedtem a kezemből a saját gyógyulásomért érzett felelősséget.

„Bízz az Úrban teljes szívedből, és ne a magad értelmére támaszkodj! Minden utadon őrá gondolj, akkor Ő igazgatni fogja útjaidat.” (Példabeszédek 3:5–6) Őszintén szólva én eddig nem bíztam benne teljesen. Hagytam, hogy Ő intézze a kisebb részleteket, míg én voltam az életem kovácsa. Mélyreható változás azonban csak akkor történt, mikor teljesen átadtam neki magam. Mintha türelmesen várt volna, hogy annyira kétségbeessek, hogy már csak felfelé tudjak nézni.

A listámmal és a kéréseim vázlatával a kezemben léptem be Gilroy doktor rendelőjébe. A férjemmel már érzelmileg és mentálisan is felkészültünk rá, hogy együtt támadjuk le ezt a szegény embert, ha megpróbál elutasítani. Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és egy éles tekintetű úriember lépett be a szobába. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy üdvözöljem, ő erős ausztrál akcentussal így szólt: „Nos, Mrs. McCluskey, átnéztem a felvételeit, és májátültetésre van szüksége. Úgy gondolom, hogy a kórházam a legalkalmasabb az ön számára. Elmondom, miért.”

Csak tátott szájjal álltam, mint egy halász falán lógó sügér, miközben ő mindabban megerősített, amit már én is tudtam. Ránéztem a férjemre, majd az öröm és megkönnyebbülés hullámaitól elsírtam magam. Az Úr tette ezt – az én segítségem nélkül. Mikor átadtam neki magam, Ő azt mondta: „hadd gondoskodjak minden szükségletedről” (lásd: Filippi 4:19). Amikor mi nem vagyunk valamire képesek, Ő megteheti! Miért várunk olyan sokáig, hogy átadjuk neki magunkat?

Katie McCluskey