A bizonyságtevés ideje

„Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr.” (Ézsaiás 43:12)

 

Ezt az értékes leckét hosszú ápolónői pályafutásom alatt tanultam, miként ne legyek rossz beteg. Számos tanácsom van: ne kérj az ápolótól olyasmit, amit magad is meg tudsz tenni, ne várj el azonnali kiszolgálást, hacsak nincs vészhelyzetről szó (mert a nővérek általában túlterheltek), akkor is legyél vidám, ha nem érzed magam fényesen, és mindig mondj köszönetet. A legtöbb ember észre se veszi, hogy a jó betegek jobb kiszolgálásban részesülnek.

Nemrégiben egy nagy oktatókórházba kerültem be páciensként, miután komplikációk léptek fel az otthoni kórházamban egy sürgősségi vastagbél-eltávolításnál. A sebészem nem tartotta bölcsnek, hogy ott próbálkozzon másik műtéttel, ezért beutalt egy egyetemi kórházba. A műtőben engedélyt kértem és kaptam, hogy Isten jelenlétéért és gondviseléséért imádkozzak az operáció alatt.

Három szakorvos hosszadalmas műtétje után egy nagy vágással, vastagbélmetszéssel, katéterrel, gyomorszondával és infúzióval a karomban ébredtem. A lányom, Julie ott volt mellettem, hogy szeretettel támogasson. Elhatároztam, hogy jó beteg leszek. Megfontoltan használtam a hívólámpát, segítettem a fürdetésemben, naponta többször is sétáltam a folyosón, vidám és hálás voltam. Minden reggel korán felkeltem az orvosi vizitek előtt, szivaccsal lemostam magam, fogat mostam, és mosolyt varázsoltam az arcomra. Valahányszor pozitív megjegyzést tettek az állapotomra, azt mondtam: „Hála Istennek!”

Egyszer a reggeli vizit után az egyik rezidens megint bejött a szobámba, és megkért, hogy imádkozzunk együtt. Egy másik napon egy orvostanhallgató jött vissza hozzám, és azt mondta: „Itt érzem a Szentlelket.” Időnként egy nővér is bekukkantott, hogy egy percre meglátogasson. Ottlétem alatt gyakran játszottam le halk, vallásos zenét, ami békével töltött el. Egy reggel a „Give me Jesus” kezdetű angol ének szólt. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy lelkesen énekeljem: „Reggel, mikor felkelek, add nekem Jézust!” Hirtelen kitárult az ajtó, és egy nővér szólt be mosolyogva: „Hallottuk, hogy énekel!”

Hosszú ideig feküdtem benn, és kihívások is akadtak, de mindent megtettem, hogy minden nap bátorítás és áldás lehessek. Szépen haladt a felépülésem, és elérkezett a hazamenetel napja. A sebészem leült az ágyam lábához, és megdicsért, hogy nagyon jó beteg voltam.

Áldottnak éreztem magam, amiért ilyen értékes lehetőséget kaptam, hogy bizonyság lehessek minden gondozóm előtt. Mert mindenütt tanúi lehetünk Isten jóságának. Egyetlen alkalmat se szalasszunk el!

 

Rose Neff Sikora