Váratlan változás

„A hit pedig a remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11:1)

 

Tizenhárom éve költöztünk Atlantába, hogy közelebb legyünk a családunkhoz. Nem szívesen tettük ebben a korban, de a gyermekeink ragaszkodtak ahhoz, hogy minél közelebb legyünk hozzájuk. Lemondtunk az otthonunkról, barátainkról, munkatársainkról, a gyülekezeti tagokról, szomszédainkról és a közösségünkről. „Istenünk, segíts alkalmazkodnunk és új barátokra lelnünk!” Ez volt az én egyszerű imám.

Az új lakhelyünkhöz legközelebb lévő gyülekezetnek több mint 3000 tagja volt, ami nagyon soknak tűnt számunkra, de legalább segítség nélkül, egyedül is el tudtunk oda jutni. Minden héten korán érkeztünk a szombatiskolába, és útközben ismételgettük a neveket, s próbáltuk arcokhoz kötni őket, hogy majd beszélgetni tudjunk velük a szünetben és az istentisztelet után. A szerda esti imaóra szintén jó alkalom volt az ismerkedésre. Megtudtuk, hogy számos tagnak voltak rokonai azon a vidéken, ahol negyvennyolc éven keresztül éltünk, Kansasban, Coloradóban és Nebraskában. Olyan embereket is megismertünk, akik legalább az egyik gyermekünket ismerték.

Talán más tagok is voltak ebben a gyülekezetben, akik ugyanúgy barátokra vágytak, mint mi. A gyülekezet jegyzője – az engedélyükkel – rendelkezésemre bocsátotta a nevüket és a telefonszámukat. Feltárcsáztam és üdvözöltem őket, majd találkoztunk a gyülekezetben, és megbeszéltük, hogy eljönnek hozzánk ebédre. Csodálatos lehetőség volt ez, amit a Szentlélek áldásának tekintek (mindez még a koronavírus-járvány előtt történt). Életre szóló barátságokat kötöttünk.

Az egyik legszebb dolog abban, hogy Isten családjához tartozunk az, hogy kapcsolatban maradhatunk a barátainkkal, függetlenül a lakhelyünktől. Kansas City-i barátaink közül egyeseknek rokonaik élnek itt, Georgia államban; mások üzleti utak alkalmával, vagy a barátság okán látogattak meg. Bármi is volt az oka, látogatásukat mindig áldásként éltük meg.

Gyermekeink kedvesen megkértek, hogy költözzünk a közelükbe. Jóllehet az elején nehéznek tűnt, nem kellett mást tennünk, mint a „Vörös-tengerbe tennünk a lábunkat”, és hagynunk az Urat, hogy minden másról gondoskodjon.

 

Shirley Sain Fordham