Az ima ereje

„Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért.” (Ef 6:18)

Gyermekkoromban hallottam azt az állítást, hogy minden nőben benne él az elsöprő vágy, hogy anyává váljon. Én is vágytam rá, hogy anya legyek.Úgy döntöttem, hogy csak a tanulmányaim befejezését követően fogok családot alapítani. A jövendőbelim türelmesen várt rám, mert megértette, hogy tökéletes házassági élményt akarok. Így végül huszonkilenc évesen mentem férjhez.Négy gyermeket terveztünk, de nem így történt. Magától értetődőnek vettük az életet. Nem tudatosult bennünk, hogy még a fogantatáshoz is szükségünk van Isten jóváhagyására. Azt gondoltuk, majd csatlakozik hozzánk, miközben megvalósítjuk a terveinket, és minden rendben lesz. Isten elgondolása azonban más volt. A hónapokból évek lettek, az évekből pedig majdnem egy évtized, és továbbra sem lettem várandós. Minden tanácsot megfogadtunk, orvosi kezelésre jártunk, de hiába. Az évek teltével egyre frusztráltabbá váltunk: nehezünkre esett látni, ahogy más szülők nevelik és szeretik a gyermekeiket. Örömünkre, irgalmas Atyánk gondoskodott róla, hogy a mai napig úgy szerethessük unokahúgainkat és unokaöcséinket, mintha a saját gyermekeink volnának.Amikor a szüleimet közlekedési baleset érte, és emiatt nem tudtak eljutni a gyülekezetbe, édesapám megkért, hogy imádkozzunk helyette. Isten még azelőtt tud minden szükségletünkről és kérésünkről, hogy imában elé tárnánk. Azon a szombaton az egyik diakónus meghívott minket, hogy vegyünk részt egy különleges imaalkalmon. Imakéréseinket egy dobozba gyűjtötték. Férjemmel mindketten leírtuk édesapám kérését és a saját, gyermekáldásra vonatkozó kérésünket. Végig úgy éreztem magam az istentisztelet alatt, mint Anna, aki sírva imádkozott a sátorban (1Sám 1:10).Mialatt továbbra is orvosi segítséget kerestünk, megfogant a fiunk, és kilenc hónappal később meg is született. Nagyon hálásak voltunk érte. Családunkkal és barátainkkal kört alkottunk a kórházban, és hálaadó imákat mondtunk. Két évvel később pedig kislányunk született…Kedves barátaim, bízzunk Istenben, és kopogtassunk kitartóan, mint a Lk 18:1–18 szakaszában szereplő asszony.

Caren Henry Broaster